Gyászistentiszteletet tartottak Kállay László emlékére

Szombat délután a néhány hete az Egyesült Államokban elhunyt Kállay László református lelkipásztorra való megemlékező istentiszteletet tartottak a fugyivásárhelyi református templomban.

Kicsinek bizonyult a fugyivásárhelyi református templom a gyászoló családtagok, rokonok, gyülekezeti tagok, ismerősök, barátok, szolgatársak számára. Nem volt se koporsó, se hamvak, csupán a 20 évig- mielőtt Magyarországra, majd az Egyesült Államokba távozott volna- a helyi egyházközségben szolgáló Kállay László fényképe volt kitéve az úrasztalára, mellette egy égő mécsessel, és egy Bibliával.

Mózes I. könyve 32. részének 22-től 30-ig terjedő verséből szólt Isten üzenete a szószékról (Jákób tusakodása). Visky István jelenlegi fugyivásárhelyi tiszteletes emlékező beszédét arra építette fel: feltettük-e a kérdést már magunkban, hogy mire vágyakozik minden lelkipásztor? Mit kér magának, mire van szüksége, kezdve attól, hogy beteszi a lábát a teológiára, egészen addig, míg öreg nyugdíjasként még felkapaszkodik a református szószék meredek lépcsőjén. Szerinte arra, hogy áldás legyen a munkáján, mindazon, amit csinál, amiért küszködik, amiért olyan sok áldozatot hoz, hogy ne legyen hiábavaló a futása. Ezzel a vágyakozással, dühödt kéréssel rohant neki Jákób is a magányában Istennek, áldást kérve a családjára és a gyülekezetére. Ugyanakkor minden lelkipásztor attól fél a legjobban a gyülekezeti munkában, hogy hiábavaló a prédikálása, a szolgálata, nem támad fel Krisztus. Nem mozdul meg semmi a szívekben, nincs pozitív változás, hatás. A család tekintetében pedig leginkább attól retteg, hogy magányos lesz. Áldásra van tehát szükség mindkét esetben, hogy Jákóbhoz hasonlóan ne maradjon egyedül az ürességben, hiszen a lelkipásztori magány „pusztító tűz”. Viszont az egyedüllétben megjelenik Isten, ott vannak ők ketten: Jákób és Isten, az áldás után kiáltó, rettegő lelkész és a hatalmas Isten, a sötét csendben. És Jákób őszintén, tisztán nekiront az Istennek: adj áldást nekem!, melyben ott van a panasz, a vágy feléje. Tusakodik Istennel, és egy adott pillanatban megtörténik az elkerülhetetlen, a fizikai megsebződés, azonban nemcsak Jákóbnak fáj, hanem Istennek is megvan a maga fájdalma. „Úgy tűnik tehát, hogy csak fájdalommal, megsebezve tud egy lelkész áldott munkát végezni”- fogalmazott a tiszteletes, aki is felhívta a figyelmet: a lelkipásztorok a szószékról nagyon keveset beszélnek önmagukról. Minden cseles, minden Jákób akkor válik győztessé, ha őszinte, ha felszabadul, megmenekül a lelke. Nem retteg többé, mert találkozott Istennel, a fájdalma pedig emlékezteti erre.

A harcostárs

A továbbiakban Balogh Barnabás tiszteletes, mint barát és harcostárs emlékezett néhai szolgatársára. Hangsúlyozta: mindig mert nagyot és merészet álmodni, és álmai nem maradtak csupán álmok, örvendetes csodák születtek belőlük. Fontos és még fontosabb ügyek között tudott különbséget tenni, de számára egyaránt értékes volt az önmagáról lemondó magános szegény egyén, és az útkereső kisebb vagy nagyobb közösség érdeke. A rendszeres teológia elkötelezettjeként az életben és a munkában is a rendet és a rendszert szerette.

A megemlékező istentiszteleten közreműködött a lelkipásztorok és kántorok közös énekkara, a fugyivásárhelyi vegyes kórus, és egy szólóének is elhangzott. A perselypénz, illetve a koszorúmegváltások teljes összege a Studium Academicum ösztöndíjprogramjának a támogatására lesz felajánlva.

Ciucur Losonczi Antonius