oktatás

2020.08.16. 07:40

Az iskolából nincs visszaút az oviba

A mostani az első alkalom, hogy az alig hat­évesek együtt kezdik a tanévet a náluk akár egy évvel idősebbekkel.

Budapest, 2019. szeptember 2. Elsõsök a Kispesti Pannónia Általános Iskola tanévnyitó ünnepségén 2019. szeptember 2-án. MTI/Kovács Tamás

Forrás: MTI

Fotó: Kovács Tamás

Több szempontból is különleges tanév elé néznek idén az első osztályba lépő kisdiákok és az őket fogadó pedagógusok. A járványügyi veszélyhelyzetben sok óvodás számára elmaradt az iskolára felkészítés utolsó szakasza, a karanténidőszakban másként alakultak társas kapcsolataik, de ami ennél is izgalmasabb: ez lesz az első olyan tanévkezdés, amikor már az augusztus 31-én hatodik életévükbe lépett gyerekek is iskolapadba ülnek szeptemberben.

„Az iskolakezdés nem csak a gyerekek, hanem az egész család életében jelentős változást hoz. Nem véletlen, hogy a családi életciklusok egyik fontos állomása ez az időszak, mivel ez a helyzet alapvetően megváltoztatja minden családtag életét. Változik a korábban megszokott időbeosztás, az egymás közötti feladatelosztás, a szülői szerepek felosztása, ami nagy kihívás minden résztvevő számára” – vetíti előre T. Haris Katalin pszichológus, akivel többek között a családoknak erre az új élethelyzetre való felkészülésével kapcsolatban készített interjút a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei hírportál.

Alapfeltevésem, hogy az óvodai lét szabadságából egy teljesen más és ismeretlen közegbe, ráadásul előre nem igazán megtanulható kötöttségek közé kerülő gyerekeknek bizonyos szempontból krízishelyzetet kell megoldaniuk. Kell-e erre készülniük a szülőknek, vagy annyira természetes állapot ez, amire nem kell külön figyelmet fordítani?

Azok a szülők szerencsés helyzetben vannak, akiknek a gyerekeik a járvány után vissza tudtak menni az óvodába, mert részükről a közösségbe való visszailleszkedés megtörtént. Akik sok időt töltöttek távol, számukra nehezebb lesz a visszatérés a csoportos közegbe. De nem csak ebből a szempontból lesznek nehéz helyzetben most az elsősök, a szülők és a pedagógusok. Ez év január 1-én ugyanis hatályba lépett az az új oktatási törvény, amely szerint minden gyermek tanköteles, aki augusztus 31-ig betölti 6. életévét. Várhatóan nagy kihívást jelent majd minden fél számára a szélesebb korosztályi összetételű osztályközösség, amelyben ott lesznek az alig hatévesek és azok is, akik náluk egy évvel idősebbek.

Hogyan látja: az augusztusi hatévesek meg tudnak felelni a szeptemberben aktuálissá váló iskolaérettség feltételeinek?

Nagyon sok összetevője van annak, mikortól iskolaérett egy gyerek, nemcsak mentálisan, hanem szociálisan is. Érettségi mutató ebben az életkorban például a ceruzafogás, az, hogy különbséget tud-e tenni az alakzatok között, tudja-e és meddig összpontosítani a figyelmét egy adott feladatra, milyen a hallási és a vizuális emlékezete, kialakul-e a testkontrollja, és még sok-sok szempont. Ha ezeket az alapképességeket az óvodában sikerült elsajátítania a gyermeknek – és ne felejtkezzünk el a mögötte álló támogató szülői háttérről -, akkor nagy valószínűséggel lépést tud tartani a tőle idősebbekkel. Azonban fontos tényező, hogy a gyermekek különböző szociális, kulturális közegből kerülnek be az iskolapadba. Aki valamilyen szempontból hátránnyal indul, félő, hogy nehezebben fog az akadályokkal megküzdeni.

Tóthné Haris Katalin pszichológus
Fotó: Ádám János / boon.hu

Van lényegi különbség egy hat és egy hétéves között az első osztályban?

Másként gondolkodnak, másképp oldják meg a feladatokat. Nem jobban vagy rosszabban, hanem egyszerűen másféle úton jutnak el a megoldáshoz. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy egy hatéves fáradékonyabb, nagyobb mozgásteret, több lazítást igényel. Játszva tanulást. Nem lesz könnyű a tanító néniknek ezeket a szempontokat figyelembe véve – megközelítőleg – egységes elvárási és értékelési rendszert kialakítani.

Van visszaút, ha valakiről az iskolában derül ki, hogy mégiscsak éretlen és nincsenek meg a szükséges képességei?

Nincs. Régebben volt olyan gyakorlat, hogy az első osztályt iskolaelőkészítő jelleggel lehetett lezárni, ami nem járt évismétléssel. Aki nem tudott az első osztály követelményeinek megfelelni – mentális, magatartási problémák miatt, azok számára ez egy lehetőség volt. Az első osztályt kétszer járni azonban most egyenlő a bukással. Erősen mérlegelni kell majd, hogy mi ér többet: kockáztatni azt, hogy az évismétlésre kötelezéssel a gyermekben önértékelési zavar alakul ki, vagy azt, hogy a magasabb osztályokat bukdácsolja végig a későbbiekben. Ez, megjegyzem, hosszabb távon szintén önértékelési problémához vezet.

Szükségét látja annak, hogy a szülők előkészítsék az iskolakezdést?

Arra tudjuk felkészíteni a gyerekünket, amikre a mindennapokban később szüksége lesz. Az óvodákban készítenek minden gyermekről úgynevezett fejlettségi lapot, aminek tartalmát megosztják a szülőkkel. Ennek ismerete jó kiindulási pont lehet a szülő számára. Azokon a területeken, amikben hiányosságaik voltak a gyermeknek, a nyáron még korrigálni lehet. Biztos vagyok abban, hogy az óvónők elmondták, milyen játékos módszerekkel, milyen feladatokkal lehet segíteni. A legfontosabbnak azt tartom, hogy a leendő elsősöknek adjuk meg a hétköznapok kereteit már augusztus közepétől. Gyakori például, hogy a család bekapcsolt televízió mellett kezdi a napot, és a vizuális ingerektől igen nehéz elcsábítani a lurkót, hogy most már itt az ideje iskolába menni. Másik kardinális pont az esti lefekvés ideje. Ha keveset alszik, a felébredés nehézkes. Ezeken a szokásokon érdemes változtatni, mert az óvodába – úgymond – még lehetett késve érkezni, de az iskolába már nem. A lényeg: jó hangulatban kezdődjön a nap, mert ha feszültséggel terhes, rányomja egész napunkra a bélyegét.

Az iskolában az együttműködésnek másféle, kötöttebb szabályai vannak. Belefér ebbe, ha a gyerek csak magára gondol?

Az egocentrikus, énközpontú gondolkodás az óvodás korra jellemző, az iskolába lépésnél ez háttérbe szorul. Elérkezik az együttműködés, az összedolgozás kialakulásának fázisa, hogy közösen tudjon dolgozni másokkal a teljesítmény érdekében. Az alapmotiváció az egészséges személyiségfejlődésű, stabil családi háttérrel érkező gyereknél kialakul, és nem jelent gondot. Az iskolaérettség olyan személyiségfejlődési állapot, amikor természetessé válik a megmérettetési vágy. A pedagógus eszköztára nagymértékben szerepet játszik abban, hogy tovább erősödnek-e az egyéni érdekek, vagy a csapatszellem válik fontossá.

Nem gondolja, hogy az iskolában is minden gyerek saját magát, a saját tudását akarja elsősorban megmutatni?

Az együttműködési formák alakítása hosszú folyamat. Az anya, apa, gyerek és a testvéri kapcsolatok formálódására utalva azt mondanám, hogy a születésünktől végig kíséri az életünket. Az iskola, az osztályközösség is egy együttműködési tér, melyben a fő szerep a tudás megszerzése, és a hogyanon, a tudás megszerzésének módján van a hangsúly. Számos jó tapasztalat van a kiscsoportos oktatásra épülő kooperatív tanulás hasznáról, én viszont úgy látom, hogy a pedagógusok nem igazán használják ezt ki. Többségében marad a frontális oktatás, azaz a tanár beszél, az osztály pedig hallgatja, amit a gyerekek többsége egyre kevésbé képes tolerálni. Minél intelligensebb egy gyerek, annál hamarabb szeretne tudáshoz jutni. Minél kreatívabb, annál több ötlete van, és természetesen vannak kevésbé motiváltak is. Ha ezeket a gyerekeket közös feladattal bízzuk meg, összedolgozásukból siker kovácsolódik, és felelősségérzetük is erősödik. Az egyes gyerekek tudása és érdeklődése szerint szervezett tanóra sem igazán elterjedt, pedig a teljesítmény megmutatásának vágya minden életkorban motiváló erő. Az lenne szerencsés, ha olyan osztálylétszámokat lehetne kialakítani, amelyekben különböző módszerrel, azok kombinálásával lehet a gyerekekkel foglalkozni. Beköszöntött a digitális világ, minden felgyorsult, köztük a gyerekek is. Ezt lelassítani és visszafogni azzal, hogy 45 percet csöndben és nyugodtan üljenek, nem segíti a fejlődésüket. Én is folyamatosan tanulnom a „nyelvüket”, és a pedagógusoknak is fontos lépést tartani velük, hogy a mai gyerekek pörgő gondolkodásmódját képesek legyenek követni, és be tudják emelni ötleteiket az általuk elképzelt órafelépítésbe. Ez a tanítási módszertannak és a gyerekek személyiségfejlődésének is egy kardinális pontja. Ha már első osztálytól kezdve az a szellem hatja át a tanulást, hogy fontos, mit tud ő maga, de az is, hogy mire képesek együtt, akkor az ön által feltett kérdés finomul.

Nincs könnyű helyzetben a pedagógus, ha az ön által is említett oktatási helyzetnek meg akarna felelni…

A pedagógus személyiségétől és felkészültségétől sok minden függ. Széles a palettája a pedagógia módszertanának, ami az ő segítségével valósítható meg. Az iskolakezdő kisdiákok fokozatosan magukévá teszik az iskolai szokásrendszert, a tanító néni elvárásait. Én még hiszem, hogy amit az elsős tanító néni mond, az „szent”.

Elválasztható egymástól a szülő és az iskola felelőssége a gyereknevelésben?

Szerintem a szülőség arról szól, hogy azt a tudást, amit gyermekkorától megszerzett, átadja gyerekeinek. Általában a szülők ezt meg is teszik. Viszont sajnos az sem ritka, amikor a szülő már az óvoda esetében is az intézményre hárítja át a gyereknevelés felelősségét, azt, hogy például megtanítsák késsel-villával enni, cipőfűzőt bekötni, az asztalnál felállás, szaladgálás nélkül étkezni. Természetesen az az ideális, amikor az intézményi és a családi nevelés egymásra talál, egymást segíti.

Sokan úgy gondolják, hogy a játékos, mozgékony, okos gyereket minél több feladattal és különórákkal kell lekötni. Ön hogyan vélekedik erről?

Szerintem ez zsákutca. A számolatlanul felvett különórák azzal járnak, hogy a gyerek számára az egész nap csak rohanás egyik helyről a másikra. Ahelyett, hogy el tudna mélyedni egy-egy tevékenységben, még inkább szétesik. Tendencia, hogy a szülők mindazt szeretnék bepótoltatni a gyerekükkel, amiket ők nem tudtak elérni, megvalósítani. Sok elvárással szembesülnek a gyerekek, viszont kimarad az életükből a játék. A szülők elfelejtik az örök bölcsességet: amilyen a gyereknek a játékhoz való viszonya, olyan lesz a tanuláshoz való viszonya, és amilyen a tanuláshoz való viszonya, olyan lesz majd a munkához való viszonya. A megterhelt gyerekeknek azonban nem hagynak időt az elmélyült játékra, amikor az egész napon át tartó feladatvégzés után elérkezhetne a lecsendesülés ideje, amiben szerencsésebb esetben a szülő is szereplő. Játékként azonban nem a számítógépes játékokra gondolok, mert az nem kikapcsol, hanem még inkább felpörget. Az a baj az így szerzett vizuális információkkal, hogy nincs vége: ha lehunyják a szemüket, akkor is tovább látják a képet, az jár a fejükben, és nem arra hangolódnak rá, amit aktuálisan csinálnak. Szóval a mottó: közös szülő-gyerek játék, szabadidős tevékenység.

A szülő-gyerek együttműködésre alkalmat kínálhattak akár a karanténban töltött hetek, de mintha felemásra sikeredett volna a „kísérlet”, amikor a szülő is otthon dolgozott, aztán megoldotta a gyerek leckéjét…

A szülő-gyerek együttműködésre alkalmat kínálhattak akár a karanténban töltött hetek, de mintha felemásra sikeredett volna a „kísérlet”, amikor a szülő is otthon dolgozott, aztán megoldotta a gyerek leckéjét… Az a tapasztalatom, hogy a szülők nagy része kiveszi a feladatokat a gyerekek kezéből, mert gyorsabban meg tudják csinálni, és mert úgy gondolják: a gyerek feladata csak a tanulás. Ezzel felszámolják a családon belüli összedolgozásban rejlő lehetőségeket. A karatén-időszakban nem egy szülő panaszkodott arra, hogy nagyon elfáradt az otthondolgozás és a gyerekkel való tanulásban. Az idő szűkössége miatt nem egyszer fordult elő, hogy gyermeke helyett ő készítette el az adott feladatot, írta meg a leckét stb. Az időtényező mellett fontos szempont volt az is: nehogy rossz jegyet kapjon a gyerek, majd én…

Milyen következményeket vonhat ez maga után?

Háttérbe szorul a gyermeki önállóság, az önbizalom, az „én is meg tudom csinálni” tudata. Halkan megkérdezem: szeptembertől az iskolában is ott lesz a szülő a gyermek mellett? Az a félelmem, hogy sok „mankót vesztett” nebuló ül be majd a padba. Ha netalán megismétlődik a helyzet, arra kérem a szülőket: ellenőrizzen, dicsérjen, vezessen rá a hibára, de ne ő oldja meg a házi feladatokat! Ne vegyük ki a felelősséget a gyermek kezéből!

Borítókép: illusztráció

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a erdon.ro legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!