Színészek vagy bűvészek?

A színpadra költöztetett

nézőtér székei

között néhány

négyzetméternyi, puszta hely. Rajta

két jellegtelen külsejű és

öltözékű, magába roskadt

férfialak. Majd rájuk vetül a

fény. Megelevenednek. És akkor

kezdődik — mi is?

Bűvészmutatvány? Vagy maga a

csoda?

Aki azt állítja, hogy a színpad

lehetőségeinek határai, az emberi

test és szellem

teljesítőképességének

korlátai vannak, az nem látta még

Bíró Józsefet és

Hatházi Andrást ebben a darabban

játszani. Szédületes

sebességgel váltogatva fejenként

legalább tíz–tizenöt szerepet,

átöltözés nélkül,

csupán hangjuk, mozdulataik,

arckifejezésük pillanatok

törtrésze alatt történő

teljes megváltoztatásával

változva át férfiból

nővé, fiatalból öreggé,

statisztából dramaturggá vagy

biztonsági őrré — majd vissza

sokadszor a sokadikba. Esetleg úgy, hogy

ugyanannak a mozdulatnak a kezdő– és

végpontján már két teljesen

különböző — és

általunk külsőre is teljesen

másnak látott! — szereplő

lendíti tovább a bonyodalmakban sem

szűkölködő

cselekményt. Esélyek?

A két színész által

percenként teremtett és mozgatott

újabb és újabb szereplők

megnyílvánulásaiból

aztán gyorsan összeáll a

történet. Egy kicsi írországi

faluban hollywoodi filmstáb forgat.

Legújabb szuperprodukciójuk

jeleneteit veszik fel, helybeli statiszták

segítségével.

A főszereplők ezek közül

kerülnek ki. Egyikük a

napidíjért engedelmeskedik a gyakran

nevetséges utasításoknak, a

másik már egy forgatókönyvet

is írt, és minden alkalmat igyekszik

megragadni, hogy valamelyik rendező,

producer vagy filmcsillag 

figyelmét erre felhívja. Tapasztalnia

kell azonban, hogy egy ír parasztfiú

senkit sem érdekel. Ha csak úgy nem, mint

barátja, akit a főszerepet

játszó sztár

„szexuális használati

tárgynak” szemel ki, ám a

biztonsági őrök csupán

tíz percet engedélyeznek

számára. Látszatok,

kövek

Amikor mindössze tizenhét éves

statiszta–társuk

öngyilkosságot követ el, a 

két fiút mélységesen

megrázza halála. A gyerek a

kábítószeres

bódulatból való

kijózanodást nem bírva elviselni,

kövekkel tölti meg a zsebét,

úgy sétál be a folyóba.

Önmagukat hibáztatják, hogy nem

próbálták rávenni az

„anyaggal” való

szakításra. De rá kell

jönniük: pusztulása mögött

ugyanaz a kilátástalanság

áll, amelyet ők maguk is

átéltek. A

marhatenyésztésből élő

falubeliek „termelése” 

túllépte a számukra

engedélyezett uniós kvótát,

tehát le kellett állniuk, senkit nem

érdekelt, mi lesz velük munka és

jövőkép nélkül. A

súlyosan drogfüggő fiút

családja már régen leírta,

a virrasztás és temetés

szertartásával is inkább a

hagyományoknak tesznek eleget. A

temetésre szabadnapot követelő

statiszták végül

néhány filléres

napidíjemelésért

visszavonulót fújnak, az egyetlent, aki

kitart közülük, kidobják. A

főhős és barátja újabb

forgatókönyvet tervez a

történtekről, ám a csupasz

valóság a filmesek közül senkit

nem érdekel. Mert ugyan, ki fizet egy

filmért, amelynek az a címe, hogy

Kövekkel a zsebében…

A két színész — akik az

összes szereplőt játszották

— a kezdeti pózba merevedik a

színpadon. Ott vagyunk, ahol voltunk, nem

változott semmi.

Báthory Éva