ERDON Helyi hírek
2011.06.14. 07:51
A bohóc nem egy Lear király: Ő mindig a szemedbe néz
<p>A Posticum falain belül zajló, Gyógyító nevetés elnevezésű kórházi önkéntes képzésen a közelmúltban neves meghívott tartott műhelyfoglalkozást. Greifenstein János színész, rendező, a magyarországi Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány bohóca és művészeti vezetője a két napos képzés után adott interjút hírportálunknak.</p>
Elsőként arra kérném, hogy mutassa be eddigi pályafutását és az Ön által képviselt alapítványt azok számára, akik még nem hallottak róla.
Magyarországról érkeztem, a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnak vagyok a bohóca és egyben a művészeti vezetője is. Bohócként tizenöt éve dolgozom, azóta létezik az alapítvány is. A művészeti vezetői feladatokat körülbelül tíz évvel ezelőtt vettem át. A kis létszámú alapítványunk színművészekkel dolgozik és kórházi terápiás munkát lát el. Általában gyerekkórházakat, gyerekintézményeket, idősek otthonát látogatunk. Hetente egyszer az összes látogatható személyt felkeressük és valamilyen módon kapcsolatot teremtünk velük. Ennek a munkának az előkészítése próbatermi körülmények között zajlik. Havonta egyszer van egy tréningünk, amikor összeülünk a kollegákkal, megbeszéljük az azelőtti hónap eseményeit, és azon dolgozunk, hogy tovább fejlesszük módszereinket.
Milyen felkészültség szükséges a terápiás munka elvégzéséhez?
Mielőtt belépünk a kórtermekbe, mindig átvesszük a terepet, felkészülünk az ott lévő betegek állapotáról és betegségéből. Ahhoz, hogy ne okozzunk bajt, tudnunk kell, hogy például egy veseosztályon, ha kér valaki vizet, nem szabad neki adni. Higiéniai vagy balesetvédelmi okokból is fel kell készülünk. Bizonyos betegségekhez, bizonyos viselkedések kapcsolódnak. Légúti betegségekhez például erősebb pánik érzet, szívbetegségekhez pedig fokozottabb érzelmi megnyilvánulások fűződnek. Ezekből annyira készülünk fel, amennyire egy bohóc doktornak fel kell készülni.
Hogyan zajlik egy-egy találkozó?
A bohócpáros végigjárja az adott intézetet. Körülbelül két – két és fél órát vesz igénybe, míg improvizációs játékkal végigjárjuk az egészet. Nem összegyűjtjük a kis betegeket, mondjuk egy díszteremben vagy egy aulába és ott adunk műsort, hanem mi megyünk arra a helyre, ahol éppen vannak. Úgy is lehet mondani, hogy ágyról ágyra járunk. Ilyenkor megpróbáljuk azt, hogy a gyerekeken kívül bevonjuk a játékba a szülőket, hozzátartozókat. Fontos, hogy lássák: másképpen is lehet viszonyulni a betegségekhez. Egy-egy kórházi osztály hangulatát nagyban befolyásolják azok, akik kívülről jönnek. Néha a gyerekek sokkal jobb állapotban vannak, amikor nincsenek ott az elkeseredett szülők. Az is érdekessége a munkánknak, hogy a célközönséghez hozzátartoznak az orvosok, a nővérkék, a takarító nénik és mindenki, aki a gyerekekkel foglalkozik. Ugyanis meggyőződésünk, hogy ha egy orvost jobb kedvre derítünk, akkor a gyermek is sokkal jobb állapotban lesz. Az orvostársadalomban nem ritka a túlterheltség, a nagyobb fokú stressz. Ők is elvesztenek betegeket, ugyanakkor sokszor nehéz döntéseket kell hozniuk. Ezért rájuk is ráfér, hogy a bohóc doktorok bevonják őket a munkájukba. Az nagyon bájos, amikor egy orvos megmutatkozik, mint művész, vagy megmutatja, milyen szépen tud énekelni.
Ezek szerint a bohócdoktorok munkájának gyakorlati haszna a lelki állapot javulásában mutatkozik meg?
Minthogy a kórházi kezelések részeként terápiás jelleggel gyakoroljuk a munkánkat, ha a lelki állapot javul - sok kutatás és saját tapasztalat igazolja - az a test gyógyulására is pozitív hatással van. Nem mindegy az, hogy a gyerek jókedvvel veszi be a gyógyszert és hisz abban, hogy jobb lesz tőle neki – egyáltalán beveszi-e a gyógyszert vagy iszik-e egy pohár vizet, amikor végre innia kell. Ezeknek a gátaknak néha pszichés oka van. Néha a gyerek nem azért nem iszik, mert nem tud nyelni, hanem azért mert éppen elment a kedve tőle, nincs meg már a motivációja. Ilyenkor egy-egy játékkal feloldjuk a gátakat. Az egész munkánk alapja, hogy az ember pszichoszomatikus egység, nem csak test és nem csak lélek, hanem a kettő elegye. Magától értetődő, hogy a pszichés betegség betegíti a testet is, de arra is ezer példa van, hogy a psziché visszafelé is tud hatni.
Milyen kórházakba szoktak járni?
Olyan kórházba, ahol ennek nincs gyakorlata, nagyon ritkán járunk. Néha van egy-egy „road show”, amikor egymás után több intézetbe is megmutatjuk magunkat. Sajnos még nem tudunk mindenütt ott lenni, de kevés olyan gyerekkórház van, ahol még nem voltunk. Igyekszünk a lehető legjobb hatásfokkal dolgozni, amit csak akkor érünk el, ha rendszeresen megyünk. Ahova rendszeresen megyünk, ott sokkal szakmaibb kapcsolatot tartunk fenn az orvosokkal, mint ahova csak ritkábban jutunk el. Sokkal nagyobb a bizalom foka is. Pécs, Miskolc, Nyíregyháza, Győr csak néhány város azok közül, ahol az első néhány hónapban már kiépítettük a bizalmi viszonyt. Mi nagyon vigyázunk arra, hogy a lehető legkevesebbszer vonjuk be az orvosokat. Nekik meg kell tartaniuk a gyógyító státuszát a gyerekek szemében. Ezt nem szabad megtörni, nem hozhatjuk nevetséges helyzetbe őket. Soha nem is tennénk ilyet, de ezt az orvosok is tudják.
Feltételezem, hogy nem minden orvosnak van tehetsége a gyerekekhez játékos módon viszonyulni…
Ez pontosan így van, különbözőek vagyunk. A kórházak többségében általában nagyon jó orvosok vannak. Ezt már onnan is lehet tudni, hogy ha már ott maradt és nem hagyta el az országot, vagy nem távozott erről a szakmai területről, akkor csak jó ember lehet. A gyermekgyógyászat olykor nagyon fájdalmas és kemény tud lenni, olyan extra emóciókkal jár, mely hiányzik a felnőtt gyógyításból. Tehát aki itt maradt, az mind jó ember, azonban nem vagyunk egyformák. Van akiben több a humor, van akiben több a báj, van akiben több a mosoly és van aki kicsit szigorúbb.
Hogyan lehet felkészülni lelkiekben erre a munkára? Nem nehéz beteg gyerekek között mindig vidámnak maradni?
Az alapítvány nagyon alaposan megválogatja munkatársait. Aki képtelen empatikusan gondolkodni vagy együttérzést tanúsítani, az nem lehet bohócdoktor. Az sem felel meg erre a munkára, akire meg túlságosan hat ez a dolog. Ez csak tetézi a problémát. Gondoljunk csak bele, ha egy balesetnél egy orvos, akinek például be kellene kötnie az eltört kezemet, sírva fakad a vér látványától. A doktoroktól azt várjuk el, hogy maradjon talpon és csinálja a dolgát. Ő karakánul kell tartsa bennünk a lelket, hogy meg fogunk gyógyulni. Ehhez lelki erő kell, nem lehet érzelgősnek lenni. Ezen két véglet között vannak azok az emberek, akik vértezetten, ám empatikusan képesek elvégezni ezt a munkát.
Akkor mondhatjuk azt, hogy elég kevesen vannak azok, akik erre a munkára alkalmasak…
Ez egy nagyon érdekes dolog, de tényleg így van. Az emberek jelentős hányada nem alkalmas erre a munkára. A színészek fele sem képes rá. Jobb is, ha valaki tisztában van azzal, hogy nem képes erre, és az ne is erőltesse. Számomra az nagyon fontos, hogy segíteni megyek be a kórházba. Az az én attitűdöm, hogy valamit nyújtsak a segítségre szorulónak. Igaz, hogy ha nem mennék be, akkor az a gyerek ugyanott lenne, de úgy látom, hogy nem lehet kizárni az életünkből a világ fájdalmas részét. Ha nekem van valamim, amit adhatok, ami segít - ráadásul nekem is segít – akkor miért ne tegyem meg. Ahhoz, hogy mi hogyan dolgozzuk fel a kórházban látottakat, be kell vallani, hogy havonta találkozunk egy pszichológussal, aki egy szupervíziós módszert alkalmaz rajtunk és ez segít feldolgozni az előző hónap eseményeit. Ez egy nagyon fontos külső segítség.
Magyarországon milyen alapítványok látnak el még hasonló feladatokat a közkórházakban? Ehhez mérten mennyire ismeri az erdélyi, romániai bohócdoktorok helyzetét?
Magyarországon a legnagyobb ilyen munkát végző csapat mi vagyunk. Jelenleg huszonheten vagyunk, de elképzelhető, hogy hamarosan már harmincan leszünk. Van még egy csapat, akik bohócdoktorokként működnek, nekik is megvan a terápiás jellegű képzettségük. Jól ismerjük őket és gyakorlatilag elosztottuk a körházakat egymás közt. Ezen kívül sokan dolgoznak még úgy, hogy a bohócot, mint eszközt használják. Ők, ha nem is bohócdoktorként működnek, de bohócként olykor jelen vannak a kórházakban, például ajándékokat visznek. Én másképpen gondolkodom arról, hogy mit jelent bohóc doktornak lenni. Elég komoly terápiás metódus az, amit mi végzünk. Ők is fontos munkát végeznek, jó a kórháznak és jó a gyerekeknek az ő jelenlétük. Tudtommal itt Erdélyben is vannak olyanok, akik bohócként járnak a kórházakba, ők inkább az utóbbi csoporthoz tartoznak, nem azzal a metódussal dolgoznak, amivel mi.
Ön szerint milyen jövője van ennek a munkának? Fog-e változni a jövőben a bohócdoktorok szerepe?
Az én gyermekkoromban, sőt a nagyobbik fiam gyermekkorában is még rendkívül zárt volt a kórház a civilek előtt. Jóformán még be sem mehettünk a gyerekkel, megnézni, hogy milyen ágyba fogják befektetni. Ehhez képest nagy lépés, hogy ilyen kezdeményezéseket beengednek a kórházak. Úgy tűnik egyre fontosabb lesz az a tapasztalat, amelyet eddig felgyűjtöttünk. Azok az orvosok, akik megtapasztalták, hogy milyen eredményekkel lehet velünk együtt dolgozni, egyre többször hívnak bennünket beteghez. Már hívtak például fel orvosok azzal, hogy csináljunk meg együtt egy szívultrahang vizsgálatot. Ha csak ennyi, amit tehetünk, azzal már időt, energiát, pénzt spórolhatunk meg. Egy szívbeteg gyereknél, ha nem kell elaltatni ahhoz, hogy megcsinálják az ultrahangot, akkor éveket spóroltunk meg neki. Öt perc alatt képesek vagyunk az életét meghosszabbítani. Azt is látom, hogy ez a munka még nem került méltó helyére a gyógyászatban. Tudok olyan országokról, ahol a gyógyító folyamatnak a részesei a bohócok, azaz őket már a kórházak kifizetik. Előbb utóbb ez nálunk is meg kell történjen.
Hogyan zajlott a váradi képzés?
Amikor megtudtam, hogy önkéntesekkel dolgozik a csapat, akkor el kellett gondolkozzam azon, hogy milyen készletet állítsak össze abból az anyagból, amely az én rendelkezésemre áll. Ezért aztán az egyik része a képzésnek az egyfajta tapasztalatátadás volt. Mint hogy tizenöt éve dolgozom kórházakban ezer és ezer történetem van. Nagyjából látom, hogy mi az ami biztosan bejön, amire azt lehet mondani, hogy tuti tipp. Ezekből összeállítottam egy csokorra valót. Ezek jól használható, hóbortos, vicces praktikák. Ugyanakkor összeállítottam azokból is egy csokorra valót, aminek nagyon nagy a kockázata. Amik bizonyos helyzetekben jól működnek, de csak akkor, ha megvizsgáltuk azokat a körülményeket, amik adottak a kórházakban.
Mondana egy példát egy „tuti tippre”?
Nagyon jól működnek azok a trükkök, amik lassúak. Lassú eszköz például a szappanbuborék. Egyrészt gyönyörű, ámulatra méltó esztétikum van benne. Lassan repül. A legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki le tudja követni a mozgását. A zsonglőrlabda ezzel szemben olyan gyors tud lenni, hogy bizonyos betegségek esetén – például egy bealtatózott gyermek esetében – nem alkalmazható. Ezért ha választanunk kell, a kórházba vigyünk inkább lassú tárgyat, amelyben könnyebb elmerülni. Látszólag tuti tipp a lufi hajtogatás, de valójában nagyon sok veszélyt tartogat. Nem vicces, nem lehet rajta nevetni és ezért nem mindig jó emóciókat vált ki. Van amikor elkezdünk egy lufi hajtogatást és pár perc múlva ott tartunk, hogy a gyerek kék vagy narancssárga lufi-kutyát akar és sír, mert jobban tetszik neki a szomszéd kutyája. A lufi hajtogatást olyankor érdemes alkalmazni, amikor kevesebb gyerek van. Nem elég modellezni a kutyát, hanem például érdemes megtanítani a gyerekkel közösen néhány trükkre is. Hozzuk játékba a kutyát, ne csak egy tárgyat adjunk a gyerek kezébe. Legyen benne lélek, legyen az több mint egy lufi. Ezeken kívül nagyon sok bohóc technikát tanultunk a képzésen részt vevőkkel.
Milyen bohóc technikák léteznek, és mi a különbözteti meg ezeket más előadó-művészeti eszközöktől?
A bohóc technikák közül a legfontosabb az – ami a különbség is más előadó-művészeti ágak és a bohóc között – hogy a bohóc mindig az adott térben és az adott személyeknek dolgozik közvetlenül. Míg a színész, amikor fenn van a színpadon, kizárja a közönséget. Lear király nem látja a közönséget, csak a közönség látja őt. A bohóc közvetlenül belenéz az emberek szemébe és bevonja az embereket a játékba. Lear király minden este, minden előadásban ugyanazt a teljesítményt nyújtja. A bohóc nem akar ugyanúgy játszani. A bohócgondolkodás közel áll a gyermeki gondolkodáshoz. Például ha egy tárggyal találkozik a bohóc, az számára mindig új, mintha akkor látná először. Először találkozni egy hangszerrel, egy plüssmacival, egy buborékkal az egy csodálatos élmény. Felnőttként elfelejtjük ezt, nem gondolunk arra, hogy amikor a gyermek először lát buborékot, milyen nagy csoda az számára. A bohóc így látja a világot.
Mészáros Tímea
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a erdon.ro legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!
Feliratkozom a hírlevélre