Mikor nem csak térkép a táj...

Bihar megye - A Natura 2000 elnevezésű természetvédelmi hálózat elvileg biztosítja a védett állat- és növényfajok megmaradását. Ám nálunk az erre vonatkozó EU-s szabályozókat is „kicsit” másként értelmezik. Akár csak a szociálison, az úgynevezett ökohálón is nagy lyukak tátonganak...

Mielőtt tagjai lettünk az Európai Uniónak, bizony sokat vártunk a csatlakozástól. Reménykedtünk, hogy a közösségen belüli törvények és szabályok nálunk is éppen úgy érvényesek lesznek, mint minden más tagállamban, és sok gondunk megoldódik. Aztán szép lassan rájöttünk, hogy csodák nincsenek – de legalábbis ritkán, és ez ebben az esetben sem működött. Sok esetben katolikusabbak akarunk lenni a pápánál, vagyis az illetékes hivatalok az EU-s szabályokat a végletekig be akarják tartatni, még annak árán is, hogy azzal túltesznek a fejlettebb országok gyakorlatán is, máskor pedig átgondolás nélkül egy kaptafára húznak fel lehetséges megoldási módszereket, figyelmen kívül hagyva helyi sajátságokat, csak arra figyelve, hogy ki lehessen strigulázni a megoldott feladatot. Utóbbi volt az érzésem, mikor még az év elején Kolozsvárról érkezett egy szakértő Érmihályfalvára, hogy a Natura 2000 természetvédelmi hálózatról tartson előadást az úgynevezett Nagykárolyi Síkság (Câmpia Careiului) természetvédelmi területhez tartozó települések elöljáróinak, illetve megvitassák a terület működési szabályzatát. A témát hallva csodálkoztam, hogy a meghívottak érdeklődése finoman szólva elenyészőnek volt mondható – aztán mégis nekik kellett igazat adnom, mert számomra is kiderült: az előadó – be nem vallott, de érezhető – célja valójában az volt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az általa képviselt cég adminisztrálja a nevezett természetvédelmi területet, amire különleges szabályok érvényesek, például más elbírálás alá esik az építkezési engedélyek kiadása – értsd: többet kell fizetni, és náluk kell rendezni a számlát. A természetvédelem érdemben valójában szóba sem került, így dolgavégezetlenül távozott például a Hortobágyi Természetvédelmi Őrszolgálat egy tagja is, aki tapasztalataik átadására érkezett, de nem talált fogadókészségre...

Mi a Natura 2000?

Ha az internetes tudakozóba „kopogunk be”, a Wikipédia nevű enciklopédia nagyon pontosan leírja, mi is a Natura 2000: „Az Európai Unió által létrehozott olyan összefüggő területi ökológiai hálózat, amely a közösségi jelentőségű természetes élőhelytípusok, vadon élő állat-és növényfajok védelmén keresztül biztosítja a biológiai sokféleség megóvását, és hozzájárul kedvező természetvédelmi helyzetük fenntartásához, illetve helyreállításához. A teljes hálózat Európa szárazföldi területeinek mintegy 17%-át fedi le, ez nagyjából egyenlő Németország területével.” Az EU-csatlakozással Románia is vállalta, hogy a jogharmonizáció során a természetvédelmi jogszbályait is „összefésüli” a közösségével. Ez azzal a kötelezettséggel is járt, hogy az állat- és növényvilág védelme érdekében természetvédelmi területeket kellett kijelölni, melyek részei lettek a Natura 2000 hálózatnak. Egy ilyen kijelölt terület a fentebb már említett Nagykárolyi Síkság, melynek összterülete 24.224 hektár, aminek 62%-a Szatmár, 38%-a Bihar megyében található. Biharban Érkörtvélyes, Érmihályfalva és Érsemjén közigazgatási területét érinti. Kérdésünkre Kiss Balázs vadgazdamérnök, az érmihályfalvi Polgármesteri Hivatal erdészeti felügyelője elmondta: Érmihályfalva közigazgatási területéből a Nagyvárad–Szatmár vasútvonalnak a város határában futó szakaszától északra eső, homokos rész esik bele a védettnek nyílvánított területbe. Szerinte erre a területre is mintegy „ráhúzták” a Natura 2000 megjelölést, mivel hozzávetőleg 80%-án egyszerűen nincs védenivaló. Az lett volna a megfelelő eljárás, ha csupán azokat a rész-területeket, mondhatjuk úgy is, hogy szigeteket jelölik meg, ahol valóban van védelemre érdemes állat- vagy növényfaj – így tettek például Magyarországon. Semmi értelme például védetté nyílvánítani az akácerdőket (figyelem: ez nem az illegális erdőirtásra vonatkozik! – szerz.megj.), ellenpélda lehet a Lenhelynek nevezett kaszálórét, ahol sok a védett növény. Ugyancsak jó példa az átgondolatlanságra, hogy a védett területen vannak Érmihályfalván az úgynevezett ANL-lakások...

Jégkorszaki emlék a homokban

A védett területté nyílvánításnak vannak hátrányai a lakosokat tekintve. Például, hogy vannak olyan szabályok, melyeket be kell tartani. Ilyen a már említett építkezési engedély kiváltása, mely több utánnajárásba és költségbe kerül, de az is elő van írva, hogy a kaszálón mikor és milyen módszerrel lehet kaszálni. A védett területen gazdálkodók állami támogatást is kapnak – bár ez a tamogatási rendszer még gyerekcipőben jár Romániában. Talán nem meglepő, hogy az érintett gazdák előbb a területek védetté nyílvánítása ellen voltak, aztán pedig, amikor kiderült, hogy még támogatást is kaphatnak rá, inkább bekerülni szeretnének a hálóztaba, tudtuk meg Kiss Balázstól. A szakember azt is elmondta, hogy Érmihályfalva érintett területén nem tartanak számon a fokozottan védett kategóriában sem állatot, sem növényt. A védett kategóriába tartoznak különféle sás- és orhideafajok, a buglyos szegfű, a fehér zászpa, a pompás kozsbor, a tarka sáfrány, az állatoknál az ürge. A riporter, mint amatőr természetvédő, rácsodálkozott arra, hogy mifelénk szibériai nőszirom is virágzik, hiszen azt gondolná, hogy a szibériai megnevezés a farkasordító hideg kedvelésére utal. Újabb meglepetés: nem is jár messze az igazságtól, mivel ez a nőszirom a jégkorszak után „felejtődött” tájainkon, és a legutóbbi felfedezések egyike, hogy rátaláltak az érmelléki homokban!

Irány a természet

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” – írta Radnóti Miklós a Nem tudhatom... című versében, de így járhatott ezzel az is, aki – bár nem feltétlen repülőgéppel szállt fölé, de – íróasztal mellől jelölte ki a természetvédelmi terület határait. Hogy ne essünk ebbe a hibába, és csak szövegeljük a védett fajokról, útra is keltünk, kalauzul pedig megkértük Toroczkai L. Károlyt, aki párját ritkítóan ismeri Érmihályfalva határát, növény- és élővilágát, de régészeti lelőhelyeit is. Természetfotói sok hivatásosoknak szervezett kiállításon megállnák helyüket, az érdeklődők mint az Érmellék 2009 Fotóklub tagját is ismerhetik, klubtagként volt már önálló kiállítása a témában. A Dihenes negyeden átvágva indultunk a Nyírábrány felé haladó vasút mentén. Természetvédelmi terület ide vagy oda, szeméthegy szeméthegyet ér a város szélén, de mint később tapasztaltuk, sok helyütt a határban. A sinek mentén egy helyen vályogot vetettek néhányan – szürke agyagból, ami nem valami tartós, mert porlik, tudtam meg. A Disznók rétje mellett, a Csíkfolyás patak feletti hidat mindenki csak mint „a Kőhíd”-at ismeri. A Csíkfolyás a közeli államhatár kanyargása miatt Magyarországról jön, két ágban, és a Vizimalom nevet viselő, akkor tőlünk pár kilométerre volt határ-részen egyesül. Az elnevezés természetesen onnan ered, hogy míg a hengermalmok ki nem szorították őket, több vizimalom is üzemelt a kis folyó mentén. A sinpár között haladva magyarázta beszélgetőpartnerem, hogy egy olyan őslápos-tőzeges völgyben járunk valójában, amit az 1800-as években, a vasút építésekor „kettévágtak” a töltéssel, aztán, hogy egyik oldalon ne duzzadjon tóvá a víz, levezették. Egy ősmocsár felett lépdelünk, mondta, erre bizonyíték a mocsári páfrány jelenléte, ami csak tőzeges talajon él meg, tőzeges talaj pedig sok-sok ezer év elhalt növényeiből akalkul ki. A völgyet övező dombok mind-mind régészeti lelőhelyek, hiszen közel volt a víz, a dombok védelmet nyújtottak – így alkalmas volt megtelepedésre. Toroczkai Károly máris bizonyítékokkal is szogál erre, hiszen mindig nála lévő kis táskájából előveszi legújabb „kincseit”: hihetetlen finomságúra kimunkált pattintott kőszerszámokat, nyílhegyeket. Nem csak természetvédelmi, de régészeti szempontból is érintetlennek számít ez a vidék, állapította meg, utalva ezzel arra, hogy az illetékesek egyik szempontból sem foglalkoznak vele.

Érmelléki sivatag

A vasúti töltésről hol egyik, hol másik oldalra caplatunk le, és alig győzöm jegyezni a védettnek nyílvánított, vagy arra érdemes virágok neveit, melyek a nagy szárazság ellenére is fellelhetők: buglyos szegfű, erdei útifű, rózsaszín (csíki) cickafark, tartós szegfű, őszi vérfű. Utóbbiról azt tartják, hogy csak a Duna–Tisza közén található – hát nem, mint egy szőnyeg, úgy terül el itt is. Fácánkakas hangoskodik valahol a közelben, léptünkre búbos pacsirta rebben fel. Gyerekkorában siklók, kéttenyérnyi békák is éltek még ezon a részen, ma már nincsenek, idézte fel útikalauzom, aki szerint a Kőhíd és a Homokbánya közti 8-10 hektárnyi területen vissza lehetne állítani az egykor volt élőhelyeket, és ehhez semmi mást nem kellene tenni, csak engedni a természetnek, hogy regenerálja magát. Hiszen ahol visszadúsulhat a növényzet, ott megjelennek a madarak, a növényevő állatok, nyomukban pedig a ragadozók is visszatérnének. Apropó, Homokbánya, arra felé kanyarodunk, ahonnan hosszú évekig hordták kamionok a homokot a megyeszékhelyre, habtégla készítéséhez. Egész dombokat hordtak el, nem számított, hogy például a parti fecske, vagy a nála nagyobb gyurgyalag fészkelőhelye került veszélybe. A megmaradt részek felett most is kerengenek még a tőlünk megrettent madarak, még nem költöztek el végleg. A Homokbánya belterületén betonozott út, azon közlekedtek a nehéz járművek, rajta kívül – bármilyen hihetetlenül hangzik – elsivatagosodott terület! Mintha Afrikában járnánk! Sok méter széles sáv homokjába süppedünk: itt szokták hajtani a birkákat (ki tudja kikét, ki tudja mennyit, ki tudja honann-hova?), azok pedig minden növényt kirágnak.

Elpazarolt kincs

A Bankasor nevű tanya mellett elhaladva újra megszaporodott a „civilizációs szemét” a bokrok között. A Bankasor és a Jánostelek-rész között egy újabb olyan helyet fedeztünk fel – pontosabban csak nekem volt újdonság – melyért a világ sok táján bármit megadnának: akácossal szegélyezett völgy, benne az időjárás függvényében hol kisebb, hol nagyobb vízállású tó. Mikor nagyobb a víz, az élőviláőg is megelevenedik, vízisikló csusszan a nádasban, teknősbéka sütkérezik a napon. Mi nem annyira becsüljük: az erdőből lopják a fát, a nyomok önmagukért beszélnek, s valószínűleg azért, hogy a tilosban járók ne fáradjanak kétszer, odafele menet a szemetet is elviszik a háztól... Pedig micsoda nyaralóhelyet lehetne oda varázsolni! Ahol csak talpalatnyi földet is be lehet szántani, azt be is szántják, így sok helyen összeér a nádas és a tengeriföld. A hőségben pipázik a tengeri – így nevezik, amikor a meleg és a szárazság hatására a növény levele összesodródik.

Karnyújtásnyira a csodáktól

Mintegy két órás természetjárásunk során elértük a korábban már említett Vízimalom részt, ahonnan, az ANL-lakások mellett visszaértünk a kiindulóponthoz, valójában egy több kilométeres kört írtunk le. De még így is csupán egy töredékét jártuk be a város határának. Bár születésemtől érmihályfalvi lakos vagyok, olyan helyeken is jártam, ahol korábban sosem, rácsodálkoztam olyan természeti tüneményekre, melyek alig 2-3 kilométerre vannak a városközponttól, olyan növényeket láttam, melyek nevét korábban sosem hallottam. Ugyanakkor több tanulságot is megfogalmaztam: egyrészt szinte kéznyújtásnyira élünk olyan értékektől, melyekről vagy nem tudunk, vagy ha tudunk, ügyet sem vetünk rájuk; másrészt igazat kell adjak Toroczkai L. Károlynak, amikor rablógazdálkodást említett útközben, hiszen a látottak alapján a természet megvédése számít a legkevesebbet, többet ér egy cső tengeri, egy marék lekaszált fű, egy darab habtégla, mint az élettel teli nádas, a fecskefészek a partoldalban, a kánikulában is pirosló ritka virág. És ez a szemlélet nem is fog megváltozni, míg az illetékesek passzívak, és irodák asztalai mellől jelölik ki a természetvédelmi területeket. Mert nekik csak térkép a táj...

Rencz Csaba