Bizonytalanságban élünk

Talán a föld legboldogabb országában élhetnék, ha nem gondolkodnék. Kifizetném az adómat. Nem kellene reggel felkelnem, és elkezdenem napi munkásságom. Ami, legyek őszinte, nagyon sok embertársamhoz viszonyítva, rendkívül színes. Nekem megadta a Jóisten azt a rendkívüli boldogságot, egy csodálatosa gazdag országban szerény kisebbségi sorsban éljek. Hallgathatom pénz ellenében, mit mond a rádió, nézhetem bizonyos magán TV-adásait, amelyekből, folyik mindaz a szenny, ami egy ilyen országban megtörténhet.

Most már ott tartok, nem is kérdezem meg senkitől, talán még magamtól sem: ebben az országban, a magán adók hírei alapján, gyilkosságon, csaláson, lopáson kívül, nem történik semmi?

Ha ki megyek a város egyik legforgalmasabb utcájára, akkor a velem szembejövő emberek közül hány lehet potenciális szélhámos, rabló, tekergő vagy éppen jövendőbeli gyilkos?

A ’89-es események után sikerült kialakítanunk egy mind jobban kifejlődő bizonytalansági faktort, amelynek lényege, egyetlen állampolgár se érezze magát biztonságban, legyen akármilyen beosztásban. A tegnapi belügyminiszter, a sajtó szerint, mára kis hazudozóvá válik olyan vádaskodások alapján, melyet tényekkel ilyen rövid idő alatt nem sikerült alátámasztani.

Több nyelvet beszélő, rendkívül jó külföldi kapcsolatokkal rendelkező hajdani egyetemi rektor, aki jóformán bejárta a világ valamennyi, valamire is számító egyetemeit, és azoknak tudományos vezetőivel kapcsolatok sokaságát alakította ki, ma már egyik napról a másikra holtvágányra került. Sajtónak nyilatkozva, fogalma sincs miért.

A példák garmadáját lehetne sorolni, mert sajnos van belőlük bőven.

Meggyőződésem, hazánkban nem csak az ügyeskedők tábora figyelemre méltó, hanem vannak, véleményem szerint elég sokan olyanok, akik munkahelyükön tisztességesen tevékenykednek, elvégezvén azt, ami rájuk tartozik.

Akkor, még is miért akadozik a haladás szekere? Hol van az a baj, melyet nem vagyunk képesek kezelni?

Minek köszönhető az az egyszerű tényező, hogy egy ebéd Európa egyik nagyvárosának éttermében euróval fizetve, Kolozsváron egy hasonló kategóriájú étteremben, hazai pénznemben kifizetve, amit, ha átszámítok euróban a háromszorosát, teszi ki annak, amit külföldön fizettem egy hasonló ételért, mert annak idején direkt olyant rendeltem melyet itt Kolozsváron is hasonló módon készítenek el.

Ezek után, látván a Londoni olimpia stadionok csodáit, megkérdezném, a nálunk fele az építkezések költségei miért olyan magasak?

A Fogyasztóvédelmi Hivatalban megtudhatja a polgár, az árakat Romániában senki nem korlátozza. Mindenki annyit kér árujáért, amennyit csak nem szégyell. Ennek is köszönhető az, hogy Európa egyik legdrágább országa vagyunk, mindazzal együtt, hogy a jövedelmek a legalacsonyabbak.

Csomafáy Ferenc