Emberek, vigyázzatok magatokra!

A Kolozsvári Nemzeti Színház legújabb bemutatója Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című drámája, Bocsárdi László rendezésében.

Az egyéni és közös bűnről, felelősségről szól. A darab román fordítása Cristina Godun munkája. Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Kiss Zsuzsanna. Dramaturg: Benedek Zsolt. Zene és betanítás, karmester: Boros Csaba. Videó vetítés: Cristian Pascariu, Sztepptánc betanító: Adrian Srâmtu. Segédrendező: Eugenia Sarvari. Fénymester: Jenel Moldovan.

Tadeusz Slobodzianek egyik legismertebb lengyel drámaíró, rendező, dramaturg, színházkritikus, a Wiersalin Társulat és a varsói Dráma Laboratórium megalapítója. 2010-ben a Varsói Teatr na Woli, 2012-ben a „Gustaw Holoubek” Drámai Színház igazgatója.

2009-ben, a londoni Royal Theatre-ben volt „A mi iskolánk” című darab ősbemutatója, majd Varsó, Barcelona, Torontó, Philadelphia, Budapest színházaiban mutatták be. A mi osztályunk-című alkotás Varsóban elnyerte „Az év legjobb drámája” címet. Hazánkban a nagyváradi Szigligeti Színház előadásában láthatta a közönség. Néhány hónappal később a produkció a 27. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztivál fődíját nyerte el.

A kolozsvári előadás szereplői

Dora (1920-1941)- Sânziana Tarţa./ Zocha (1919-1985)- Irina Wintze. / Rachelka, majd később Marianna (1920-2002)- Anca Hanu. / Jakub Kac (1919-1941)- Cristian Rigman./ Rysiek (1919-1942)- Radu Lărgeanu./ Menachem (1919-1975)- Miron Maxim/ Zygmunt (1918-1977)- Cătălin Herlo./ Heniek (1919-2001) – Ovidiu Crişan. Wladek (1919- 2001) – Matei Rotaru/ Abram: (1920- 2003)/ Ionuţ Caras. Sugó: Ana Maria Moldovan.

A felsoroltakból is megállapíthatjuk Bocsárdi László pontosan tudja, mire vállalkozott, amikor a modern lengyel drámaírás egyik darabját a Kolozsvári Nemzeti Színház művészeivel, az egyébként is elkényeztetett kolozsváriaknak, bemutatja.

A dráma valós alapja

A nézőt nyitott színpad fogadja. Tíz üres székkel. Tíz mikrofonállvánnyal. A háttér világos kék, amely lehetne az Unió színe is, de még sem az. Ellenben a világítási effektusok következtében nagyon sok helyszín érzetét lehet megteremteni benne.

Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk-című darabja valójában egy második világháború idején megtörtént történetből ihletődött, melyet tora stílusban fejt ki. Fikciós formában, dokumentációs eszközökkel dolgoz fel. Ennek következtében még jobban árnyalódik a mának szóló üzenet. Mi fontosabb az élet vagy a vagyon? Hit vagy az érdek? Miért képes a szomszédját meggyilkolni? Kinek van igaza annak, aki hamis, félrevezető képet ad magáról vagy annak, aki képes vállalni a felelősséget tetteiért. Képesek vagyunk a másságot elfogadni vagy csak az erőszaknak, tudunk engedni? Számtalan kérdés, és számtalan felelet közül, melyik az igaz megoldás. Van- e ilyen? Kétkedés, emberi gyengeség és tűrőképességben meddig lehet elmenni. Példát találunk mindazon belső kérdéseinkre, amelyeket sokszor még magunknak se merünk feltenni.

A szereplők árnyaltan azt érzékeltetik, hogy látszatra vagyunk egyformák. Ennek is köszönhető az egyforma egységes arckifestés. Karikás szemek. Az átlátszó műanyag felső ruhák, amelyek mind másféle képen vannak szabva, díszítve, alatta testre simuló trikók. Egyforma fehér zoknik. Minden szereplő kezében mikrofon. Még sem, vagyunk egyformák, még akkor, sem ha egy környezet vesz körbe minket. Élhetünk évszádokon keresztül együtt, mégis történhet olyan eset, amely felbonthatja az élet megszokott rendjét, mint a második világháború idején a lengyelországi Jedwabne kisvárosban. 1941. július 10.-én, egy nap alatt 1600 személyt (számomra elgondolkodtató a kerek szám), legyilkoltak 1600 zsidót. Azokat, akik valamilyen csoda következtében életben maradtak egy csűrbe zárva elégették. A lengyel történész szerint ezek valós adatok. A hajdani pogrom, azonban feledésbe merült. Csak 1989 után, amikor megnyíltak a zárt archívumok és fedtek fel olyan tényeket, amelyeket ép ésszel elképzelni sem lehet. Az Amerikai Egyesült Államokban élő lengyel történész, a Princentoni egyetem professzora, Jan Thomasz Gross Szomszédok címmel egy kis könyvet jelentetett meg. Szerinte a város zsidó lakóit nem a németek, hanem lengyelek, egyszerű hétköznapi lengyel emberek ölték meg.

A dráma 66 évet foglal magába. (1936- 2003). A rendező bevallott szándéka azt érzékeltetni, hogy a darabban, minden szereplő élettörténetén és megrendítő visszaemlékezésen keresztül a XX. század történéseiben, borzalmaiban való részvétel érezhető. A szereplőket a maguk összetettségében mutatta be, gyilkosként és áldozatként. Érdekes, izgalmas, különös, hogy egyik sem csak gyilkos vagy csak áldozat. Hitelesen érzékelteti az egymás iránti gyűlölet kialakulásának folyamatát. Hogyan lehet eljutni a zsidó honfitársak, a szomszédok meggyilkolásához, a pogromhoz.

Szerintem ez sikerült is. Köszönhetően annak a fergeteges ütemnek, amit a ragyogó színészgárda egy modern drámában megvalósított.

A színház termébe a szereplők énekelve jönnek be. Bocsárdi szerint az angyalok éneke. Az előadást úgy építette fel, mintha egy koncert lenne. Az életem performance: színre lépek és elmesélem, nem jászom el az életemet. A történet elmondása az átélt események idején tanúsított attitűd, magatartás szerint történik. Pontosan érzékelhetjük a személyek jellemének változását, átváltozását, torzulását. A darabban a gyilkossá vált személyek nincsenek tudatába, hogy bűnt követtek el. „Az előadásunkat jellemzi: íme Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit.”

Szinte tételesen követelve a művészet erejével, emberek vigyázzatok magatokra, és az élet forgatagában tartsátok meg ezt a tulajdonságot: Embernek lenni nem könnyű, de meg lehet próbálni.

Csomafáy Ferenc