Zsidó honvédek a magyar szabadságharc zászlaja alatt

A vértanúk emléke mellett a szabadságharcot és az ezt követő megtorlást túlélt honvédek emlékét is meg kell őriznünk. Sírköveiknél megállva, rájuk is gondoljunk a kegyelet perceiben!

A polgári jogokkal nem rendelkező zsidóság is kivette részét az 1848-49-es szabadságharcból. Ötven évvel a szabadságharc kitörése után Jókai Mór a következőket írta róluk:”…vérét, vagyonát és szellemét hozta áldozatul, a magyar nemzet, az alkotmányos szabadság megvédelmezésére”.

Közhonvédként, vagy mint tisztek hősiesen küzdöttek a csatatereken, jelentős szerepük volt a hadsereg ellátásában, a szállításban és a hírszerzésben. Részvételük a magyar nemzet szabadságharcában egyben az emancipációs küzdelmük része is volt. Az 1849-es szegedi országgyűlés – néhány nappal a világosi fegyverletétel előtt - kimondta az eddig jogfosztott zsidóság egyenjogúsítását. A törvényt azonban nem lehetett végrehajtani a szabadságharc bukása miatt. A zsidó emancipáció csak 1867-ben valósult meg, amikor, izraelita vallású magyar állampolgárok lehettek, ellenben vallásuk csak 1895-ben került a „bevettek” közé. Így, a kiegyezést követően a zsidóság számára a társadalmi felemelkedés eddig nem tapasztalt lehetőségei nyíltak meg (a következő században, a numerus clausus bevezetése elhozta a zsidók újbóli diszkriminációjának kezdetét)

A pesti főrabbi, dr. Kohn Sámuel a magyarországi zsidóság történetének megírása kapcsán, 1889-ben Klapka Györgyhöz írt levelet. Ebben tájékoztatást kért a honi zsidóság részvételéről a szabadságharcban. Klapka többek közt ezt írta: „Ők bátran harcoltak és egyidejűleg kitüntették magukat, mindjárt a csata elején és később is, egészen a háború szerencsétlen kimeneteléig, és a világosi katasztrófáig”. Véleménye szerint a honi hadsereg kilencede zsidó honvédekből állt.

Görgey Artúr visszaemlékezése szerint: ”fegyelmezettségben, személyes bátorság és kitartásban, tehát minden katonai erényben, derekasan versenyeztek többi bajtársaikkal”.

Az a zsidóság, akit 1848 márciusában még kizártak a nemzetőrségből, Jellasics betörése után tömegesen fogott (foghatott) fegyvert. Már a pesti ifjúság egy része is izraelita volt, sokan jelentkeztek a nemzetőrségbe és a honvédségbe. A szabadságharc tábori orvosainak jelentős része is zsidó volt, tábori rabbik a hitélet folytonosságát biztosították.

Várad temetőit járva már alig találunk ’48-as honvédsírt. A rogériuszi református templom tornya alatt kilenc sírkő a volt Olaszi temető ’48-as emléke. Feltehetően a Rulikowskiban ma már csak három szabadságharcos síremléke maradt meg (alulírott ennyiről tud). Ezekből kettő a neológ zsidó közösség temetkezési emlékeit gazdagítja.

Az egyik, az 1848-49-es zsidó helytállás jelképeként Lukács Mór „honvéd közvitéz” sírköve, aki 78 évesen 1912-ben hunyt el.

A másik az orvos Grósz Albert (1819-1901) emlékét őrzi. A szabadságharc mintegy 600 katonaorvosának közel kétharmada zsidó születésű volt. Többen, kiválóságuk folytán törzsorvosi rangot kaptak, mások, mint főorvos vagy korházigazgató szolgálta a hazát. Az ismert Grósz Albert sírfelirata is megörökítette, hogy „ orvosi munkásságát táborban kezdte”. A szakirodalom szerint, a Bácskába induló váradi, második nemzetőr zászlóalj tábori orvosa volt. A Délvidéken 1849 januárjáig szolgált, itt egy korházat szervezett és igazgatott. Január 20-án Mészáros Lázár parancsára a betegeskedő Beöthy Ödönt kísérte el Erdélybe. A szabadságharcot követően a szegénysorsú szembetegek korházat vette át nagybátyától, Grósz Frigyestől az alapítótól, egyben a város főorvosa lett.

A magyar szabadságharcban a zsidók számarányukat meghaladó módon vettek részt a csatákban. Otthonra találva e hazában küzdöttek a szabadságért, ha, ekkor még nem kaptak is szabadságot.

Életüket kockáztatva és áldozva, a megtorlás következményeit elszenvedve ők is az 1848-49-es események hősei.

A csatákat túlélők helytállásának és áldozatvállalásának emlékét őrzi a neológ zsidó temető e két síremléke.

A nemzeti gyásznapon hajtsunk fejet emlékük előtt!

Kordics Imre