Mi és a szúnyogok

Tóth Ágnes

Tele van szúnyogokkal a város. A tömbházak környékei, pincéi, lépcsőházai, a bokrok, parkok, és a temető, ahol valóságos szúnyograj támad a gyászolókra, még jobban megkeserítve a végső búcsút. Nem tudom, hogy a temető felügyelősége tett-e valamit a vérszívók elpusztításáért, de ha tett is, nem végződött sikerrel. Pedig olvashatjuk, hogy milyen sok betegséget terjesztenek a vérszívók. Nyugat-nílusi lázat, maláriát, agyvelőgyulladást, különböző fertőzéseket.

Úgy tűnik hiába vegyszerezés, permetezés, szórás. Hiába a szúnyogirtó akciók, mind borsó a falra, mert a szúnyogok továbbra is sakkban tartanak, szívják a vérünket és veszélyeztetik az egészségünket, nyugalmunkat. Hetek óta álmosan kóválygunk, fáradtak, figyelmetlenek és ingerültek vagyunk, mert nem hagynak aludni. A fülünkbe zünnyögnek-vinnyognak vagy hangtalanul lecsapnak ránk, ott csípnek meg, ahol a legérzékenyebbek vagyunk. Szúrásuk helye ég, csíp, viszket. Dagad, pirosodik. Harcolunk, hadonászunk, szidjuk őket. Dühöngünk, hogy egy nálunk sokezerszer kisebb rovar le tud győzni miket. És milyen nehéz lecsapni rájuk, mert nem akárhová szállnak le megpihenni. Nem ám, hanem direkt olyan helyekre, ahol nem tudjuk vagy nem merjük agyonütni őket. Ott ülnek egy kép keretén vagy a pohár szélén, a villanykörtén, szekrényajtó sarkán, élén, két hasadék között, ablaküvegen, függöny rojtján és ki tudja még hol.

Már mindenféle szert kipróbáltunk. Hiába a levendula, vanília, citromlé, ecet és szesz. Utóbbi inkább belső használatra jó, hogy mélyen aludjunk és ne érezzük, mikor csípnek meg. Bevetettük a szúnyogriasztót is, azt az elektromos kis szerkentyűt, amiben egy szúnyogokra ható méreggel átitatott lapocska van, és amikor párologni kezd, az útmutató szerint elhullnak tőle a szúnyogok. Sajnos nálunk visszafelé sült el a dolog, mert majdnem mi hulltunk el tőle, hányinger és irtó fejfájás közepette.

El is dobtuk és a hagyományos, tenyérrel történő agyoncsapásukra törekedtünk, tönkretéve a fal tisztaságát, míg egy véletlen folytán rájöttünk, hogyan tudunk nyom nélkül győzni felettük. Elárulom, de ne nevessenek ki!

Üvegmosóval ütjük őket agyon. Így az eltalált szúnyog nem hagy vérpacnit a falon, hanem belegabalyodik az üvegmosó szőrébe. A szomszéd pedig szeret minket, mert nem riasztjuk fel álmából csattanásokkal.

A szúnyogok feletti győzelmünk örömére közösen elénekeljük a gyermekkori mondókát: „Fogtam én egy szúnyogot, nagyobb volt egy lónál, kisütöttem a zsírját, több volt egy akónál” – és közben rájövünk, milyen találó az a hasonlat, hogy a szúnyog nagyobb volt egy lónál. Tudják, miért? Mert ezt a szempillányi kis vérszívót legalább olyan nehéz megfogni, mint egy megvadult lovat.