A spanyolnátha árnyékában (II. rész)

Imre Zoltán

Az előző rész tartalmából: „Az 1918-as pandémiás influenza gyakran súlyos és gyors klinikai lefolyással járt. A betegség vírusos és szekunder bakteriális tüdőgyulladást váltott ki. Néhány orvos gyors klinikai lefolyást jelentett, a halál a kórházba történő bejutást követő 24–48 órán belül bekövetkezett. A halálozási arány meghaladta a kapacitásokat.” (Jester et al., 2018)

A spanyolnátha a szervezet minden részét támadta. A tünetek közé tartozott a nehézlégzés, a bőr elszíneződése – gyakran szinte fekete volt a betegek bőre a halál beálltakor. A betegeknek kihullottak a fogai és a hajuk. Szédültek, álmatlanságban szenvedtek, elveszítették a hallásukat vagy a szaglásukat, esetleg a látásukat. A legtöbbjük ezek mellett még depresszióban is szenvedett.

Mivel a spanyolnátha számunkra, magyarokra nézve is oly sok áldozatot követelt, néhányuk tragikus vagy épp szerencsés fátumát külön kibontakoztatom olvasóink előtt, közöttük pedig egy nemzetközileg elismert személyt is prezentálok. Álljon hát itt Judik Etel, Kaffka Margit és Egon Schiele története.

Judik Etel, becenevén Boga, 1903-ban végezte el az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémiát, tagja volt a Thália Társaságnak, a Bonbonniére Cabaret-nek és az Új Színpadnak. Korán ment férjhez és 27 évesen, háromgyermekes anyaként döntött úgy, hogy férjét elhagyva megszökik a neki udvarló Karinthyval. Parázs szerelem volt közöttük, Karinthy még párbajra is ment a férjjel, aki nem viselte el a cserbenhagyást, megcsalást. A tusa alatt, a szerencsétlen fegyverforgató Karinthy a saját kezét lőtte át. Ez a lőtt seb, mely nem a felszarvazott férjtől származott, elégtételnek bizonyult. De itt korántsem ért véget a megbántott férj csalódottságának bosszúja, hiszen a váláskor magának kérte mind a három gyermeket, amely kérést a bíróság el is fogadott. Ezek az események sem riasztották el a lángoló szerelmi gőzben úszó párt a házasság gondolatától, és az akkor már hét hónapos várandós Etel 1914-ben házasságot kötött Karinthy Frigyessel. Boga a szülés után visszavonult, élete a család körül forgott. Gábor fiuk nevelése és a szeretett férj megbecsülése mellett, három évvel a szülés után tért vissza a színpadra, a Budai Színkörbe, Feld Irén társulatába. Az összhang teljes volt, boldog házasságban éltek, mikor négy év múltán, a második gyermeküket várva, hat hónapos terhesen elkapta a spanyolnáthát. Karinthy besztercebányai utazását megszakítva hazarohant drága, várandós szerelméhez, Bogához, akit sajnos már nem talált életben. Judik Etelt 32 évesen, 1918. október 17-én vitte el a spanyolnátha. Karinthy szinte sokkot kapott, lassan és nehezen heverte ki elvesztését.

Az író másfél héttel később így írt a veszteségről:

„A lelki sérülés nem gyógyul be soha: de hozzászokik a lélek. Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles, idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt – ezt a kést nem húzhatom ki belőle többé, mert hiszen ő halott marad (csak ha feltámadna, ami lehetetlen), de idővel hozzászokik majd az agyam a késhez és járni fogok vele, mint aki golyót hord a koponyacsontban.”

Karinthy gyakran az írótársainál éjszakázott, a naplójából pedig kiderült, hogy nagyon nehezen dolgozta fel a gyászt:

„Nem bírom elviselni. Beledöglöm és nem lesz kár értem, ő érte kár volt. Ma egész nap terveket dolgoztam ki a múltra: felidéztem száz jelenetet, amik eszembe jutottak: Margitszigeten ülünk, ballagunk hazafelé, este, szótlanul, egymás mellett. És én kidolgozom pontosan, hogy mit mondjak neki.”

Karinthy a veszteség idején is számíthatott a legjobb barátjára, Kosztolányi Dezsőre, aki nemcsak együtt érzett az íróval, hanem többször be is fogadta őt. Judik halála Kosztolányit is megérintette, illetve megihlette, amiből az „Esti megtudja a halálhírt” című novella született: „Tegnapelőtt még ő is látta. Kora délelőtt valami szert ment kérni Wintertől, hogy védekezzék a spanyol ellen, s orvos barátja kinint ajánlott, apró adagokban, naponta öt darab egytized-grammos port. Amikor átvette az orvosságot, a rendelőből kimenet az előszobában találkozott az asszonnyal. Ruhakefét tartott a kezében, a konyhába sietett, csak éppen kezet fogott vele, mosolyogva, mint egyébkor. Akkor még élt. Most nincs többé.”

Íme egy kis részlet Karinthy Frigyes kiadatlan naplójából (a „Boga” halála utáni hónapok rapszodikus feljegyzései):

1918. október 28.: „Kezdem elfelejteni az arcát. De ma álmomban láttam megint. Az ágyban föléje hajoltam, a ritka éjszakák egyikét ismételtem meg, mikor én közeledtem hozzá – felmosolygott rám, olyan szép volt, mint azelőtt a legnagyobb mámorok idején. Aztán valami hosszú és kusza dolog volt, ő börtönben ült sokáig, aztán felmentették, aztán öngyilkos lett.”

1918. október 31.: „Nem születtem a szenvedésre – gyalázat! gyalázat! gyalázat! hogy én reám mérték ezt a piszkos, gyalázatos, mérhetetlen szenvedést! A szenvedés alacsony dolog, tehetségtelen, tompa butaság, álom. A nagyság a boldogságban van meg – boldognak nagy voltam! A lírában is nagyobb dolog a boldogság pátosza, mint a melankólia sírása. Ó, Isten, Isten, Isten! Világosítsd meg az arcodat előttem! látni akarlak! Ó, Isten, beledöglöm, gyalázat, gyalázat, gyalázat!”

Itt most megszakad a napló, és ez a feljegyzés következik: „összezsugorodik, végre csak egy mozdulata a nyakának... Megvakulok.”

Az alábbi linkre kattintva egy részletet hallhatnak Karinthy Frigyes novemberi naplóbejegyzéséből:

[embed]]

Kaffka Margit rettegett a betegségtől, kerülte a tömeget, a villamosra sem szállt már fel, és rendszeresen mosta a kezét egy Lizoform nevű szerrel. Gyakran szedett Aszpirint, gondolván, hogy hatásos lehet a betegséggel szemben. Gondos és elővigyázatos volt. Laci, a fia internátusban volt, és tétovázott hazahozatalán, akkortájt Temesvárt is elérte az influenzahullám, súlyosan érintve a város lakosságát. Az író akkoriban így írt a spanyolnátháról: „Ha már a háborút kiálltuk, ilyen buta járványban el ne patkoljon a végén egyikünk...”

November közepén a román megszállás és a spanyolnátha-járvány fokozódása miatt egyszerűen bezárták az internátust. Laci végül november 16-án vonattal Budapestre indult édesanyjához.

Ekkor Kaffka már a Nyugat állandó munkatársa volt, és olyan kultikus regényeket írt, amelyek még ma is hatnak, a Színek és évek, valamint a Hangyaboly, a magyar irodalomtörténet kiemelkedő alkotásai. Szoros barátságot ápolt Kosztolányival, Babitscsal, Szabó Dezsővel, Balázs Bélával, Móricz Zsigmonddal. Ady Endre „nagyon nagy íróasszonynak” nevezte Kaffka Margitot.

Élete során kétszer ment férjhez, először Fröhlich Brúnó erdőmérnökhöz, majd a válás után később Bauer Ervin elméleti biológushoz, Balázs Béla testvéréhez. Abbahagyta a tanítást és akkor már csak az irodalomnak, az írásnak élt.

Hatvany Lajos és Schöpflin Aladár 1918 novemberében tiszteletüket tették Kaffka Margitnál. Ekkor az írónő így vélekedett: „Nincs többé katonaság, kórház, vidéki elszakadottság, rossz, férges szoba, szanaszéjjel, folytonos utazgatás zsúfolt vonatokban. Csend lesz és rend. És munka. Vagyok elég ember, hogy dolgozzam magamért és a fiamért…” A találkozó közben, az este folyamán a tizenkét éves Laci édesanyjának elpanaszolta, hogy fáj a feje. Iszonyúan fáj a feje. S a migrén nem múlt, onnan már nem volt megállás, nem volt visszaút. Másnap Kaffka Margit érezte ugyanezt, pokoli fizikai fájdalmak kínozták, és már nem bírt kikelni az ágyból. A sors, mintha csak fokozná a drámát, anya és fia együtt került be a kórházba, a túlzsúfolt klinikára. Magas láz, gyengeség, pokoli közérzet. Egy fal választotta el őket, külön kórteremben feküdtek. Az orvosok biztatták őket. Ám Kaffka Margit utolsó erejével át akart menni a fiához, de már képtelen volt rá, nem engedelmeskedett a teste. A tüdeje kezdte felmondani a szolgálatot, s közben fogyott az ereje, a lelke pedig tiltakozott a kiszolgáltatottság ellen. Öngyilkos akart lenni a kórházi ágyon, kést akart magába döfni, ám az utolsó pillanatban kicsavarták a kezéből, így néhány pillanattal meghosszabbították az életét. December 1-jén úgy halt meg, hogy az ágya szélén ott ült a férje, aki fogta a kezét. Mindössze harmincnyolc esztendős volt.

„Megdöbbentünk Kaffka Margittól. Az arca szilvakék volt. Én az első pillanatban azt hittem, hogy a kék anyaggal bevont ágyneműje reflektál az arcán, de ez a halál reflexiója volt. (…) Magasra polcolt párnáira fektettük, agyongyötört urát újból az ágy szélére ültette, átölelve tartotta, aki szinte érthetetlen rövid idő múlva érezte, hogy az ölelése egyre gyengébb lesz. Meghalt” – jegyezte le a történteket a jelen lévő orvostanhallgató, Jaulusz Borbála. Laci másnap halt meg. Tizenkét esztendősen.

Kaffka Margit temetésén Babits Mihály mondott búcsúbeszédet: „Közülünk indultál, mindig hű maradtál mihozzánk, igaz ember és igaz író voltál miközöttünk – kedves írónk, kedves társunk és elhivatottabb közönségünk egy személyben. Asszony létedre ember voltál, mint kevesen…” Babits mellett Móricz Zsigmond is szót kért: „Kaffka Margit elment, mint jó anya, elvitte magával, megmentette egy kínnal teljes élettől egyetlen gyermekét, mint jó ember, itt hagyta mindannyiunk vigasztalására lelkének drága szülötteit: könyveit…”

December 4-én a Farkasréti temetőben helyezték őket örök nyugalomra. Schöpflin Aladár tíz évvel később is így emlékezett vissza: „Kaffka Margit temetése a farkasréti temetőben, ólmos-esős, zord decemberi alkonyatkor, a háborús katasztrófa pánikjában és a spanyolbetegség szörnyűségének tetőpontján vergődő város hidegtől dideregve, tompa fájással gyötört szívünkben – még ma is iszonyat fog el, ha álmatlan éjjel rágondolok. Akkor éreztem először életemben a halál borzalmas valóságát. Az volt az érzésem, hogy most minden meghal.”

Íme néhány Kaffka Margit műveiből: Versek; Lampel, Bp., 1904 , Levelek a zárdából; Lampel, Bp., 1905 (Magyar könyvtár), A gondolkodók és egyéb elbeszélések; Athenaeum, Bp., 1906 (Jeles elbeszélők, műírók és költők), Csendes válságok; Nyugat, Bp., 1910, Csonka regény és novellák; Politzer, Bp., 1911, Süppedő talajon. Elbeszélések; Lampel, Bp., 1912 (Magyar könyvtár), Színek és évek. Regény; Franklin, Bp., 1912, Két nyár. Novellák; Nyugat, Budapest, 1916 (Nyugat folyóirat könyvei), Állomások. Regény; Franklin, Bp., 1917, Hangyaboly. Regény; Nyugat, Bp., 1917, Kis emberek, barátocskáim. Játékok; Pallas, Budapest, 1918, A révnél. Elbeszélések; Franklin, Bp., 1918, Az élet útján. Válogatott gyűjtemény régi és legújabb költeményeiből; Nyugat, Budapest, 1918.

A zárkózott, félénk Egon Schiele édesanyjához nem, inkább édesapjához kötődött, akit tizenöt évesen vesztett el, ezzel legfontosabb érzelmi kapcsolata szakadt meg. Műveinek központi témája a halál lett. Apja halála után nagybátyja, Leopold Czihaczec gyámsága alá került, aki csalódottan vette tudomásul a kamasz fiú teljes érdektelenségét az iskola iránt, viszont támogatta, amint megtudta, hogy a tizenhét éves fiút felvették a bécsi művészeti akadémiára. Itt érdeklődése inkább a szecessziós irányzat felé sodródott, különösen Gustav Klimt egyénisége hatott rá, aki támogatta is a fiatal tehetséget. 1908-ban Klosterneuburgban egyéni, majd 1909-ben Klimttel közös kiállításon mutathatta be műveit Bécsben. A nemzetközi képzőművészeti szemlén olyan nagyságokkal együtt állították ki műveit, mint Edvard Munch, Jan Toorop és Vincent van Gogh. Ábrázolásmódja lassan eltávolodott Klimt tiszta vonalvezetésétől, csak természet után rajzolt kontúrrajzokat készített. Új látószögeket és nézeteket talált, amelyek az alakokat kompozícióbeli helyzetük tekintetében kifacsartnak, görcsösnek és deformáltnak láttatják, legfőképp a mimika és a gesztusok érdekelték. 1918 őszén kedves fiatal feleségét, Edithet ledöntötte a lábáról a spanyolnátha, rövid ideig tartó betegség után halt meg, hat hónapos terhesen.

Schiele-t mélyen megrendítette felesége gyors, hirtelen elvesztése és szinte azonnal ágynak esett, 1918. október 31-én, három nappal felesége után ő is meghalt. Utolsó jelentős festménye, a Családi portré (1918) egy számára soha meg nem adatott, harmonikus családot ábrázol, de arckifejezésük szomorúságot, tragédiát vetít előre. A mindössze 28 évet megélt festő több mint 2800 alkotást hozott létre, de csak 1918-ban vette meg első alkotását egy múzeum.

(Folytatjuk.)