A spanyolnátha árnyékában (III. rész)

Imre Zoltán

Az előző rész tartalmából: Karinthy a veszteség idején is számíthatott a legjobb barátjára, Kosztolányi Dezsőre, aki nemcsak együtt érzett az íróval, hanem többször be is fogadta őt. Judik halála Kosztolányit is megérintette, illetve megihlette, amiből az Esti megtudja a halálhírt című novella született:

„Tegnapelőtt még ő is látta. Kora délelőtt valami szert ment kérni Wintertől, hogy védekezzék a spanyol ellen, s orvos barátja kinint ajánlott, apró adagokban, naponta öt darab egytized-grammos port. Amikor átvette az orvosságot, a rendelőből kimenet az előszobában találkozott az asszonnyal. Ruhakefét tartott a kezében, a konyhába sietett, csak éppen kezet fogott vele, mosolyogva, mint egyébkor. Akkor még élt. Most nincs többé.”

Kosztolányi több írásában, versében is feltűnik a járvány, ami miatt nagyon aggódott. A háború tragédiája mellett barátait, közvetlen ismerőseit ragadta el a spanyol betegség. Tudta, hogy előbb vagy utóbb őket is eléri, hogy nem menekülhetnek. Ebben a zord és kiszámíthatatlan időben még olyasvalaki is üzent, akire nem is számított. Kosztolányiné tollából: „Ady Endre halálosan beteg. Mostanában többször izen érettünk. Látni akarja Didét (Kosztolányi Dezsőt), engem is. Eddig titkolt szeretetét most nem rejtegeti. Fakuló, tág szemével rajongással tekint költőtársának arcába. Szomorúan mutatja csontig soványodott lábszárát.” Ady Endre nemsokára, 1919. január 27-én meghalt, a spanyolnátha volt a végső csapás legyengült, az egyéb súlyos betegségekkel is küzdő szervezetére.

Kosztolányiné a járvány elleni védekezésről: „Mi kétségbeesetten félünk a járványtól, literszámra locsoljuk a szublimátos oldatot, torokfertőtlenítő vízzel járunk s az utcán, a villamoson is gargarizálunk.”

Félelmük hamarosan beigazolódott: „Délben egy órakor valami kaparni kezdi a torkomat. Kettőkor már mind a ketten harminckilenc fokos lázban fekszünk. Estére Bözsi, a dajka is megkapja a járványt, s a másik cselédlány is. Négy ágyban fekvő beteg van a házunkban. Ádámot (a fiukat) egy barátnőnk viszi magával. Két ápolónővér veszi át az uralmat. Két hadiápolónő. Reggeltől estig azt halljuk tőlük, hogy hány beteg pusztult már el a szörnyű betegségben s hogy milyen kevesen épültek fel belőle. Didének (Kosztolányi Dezső) a szíve gyönge, nekem pedig a tüdőm rozzant, Bözsinek is a szíve rendetlenkedik. Dide a leghíresebb szívspecialista tanárt követeli a lány számára.”

Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész kiderítette, hogy Kosztolányi azért volt olyan figyelmes a fia dajkájával, mert gyengéd érzelmeket táplált iránta és lehet, hogy az Édes Annát Bözsi ihlette.

Kosztolányiék végül lábadozni kezdtek, náluk nem torkollott tragédiába a betegség. Először a felesége lett jobban, akit, miután betegágyából kimászott, szomorú látvány fogadott: „Kivánszorgok az ágyból, körülnézek. Az udvarunk akár a szemétdomb, a konyhának földjét vastagon borítja a kiloccsantott zsír, a kamránk üres. Jóságos ápolónőink mindent elhordtak s két hét alatt húsz liter rumot elfogyasztottak. Ádám is hazakerül, soványan, sápadtan, megnyúlva és valami egészen idegen, cérnavékony, szemrehányó hangon szól hozzánk. Távol tőlünk átesett a betegségen s mi nem is sejtettük.”

Kosztolányi szervezetét igen megviselte a spanyolnátha, nehezen tért vissza a mindennapok forgatagába, az alkotás megszokott ritmusába. Hónapokig nem bírt aludni a súlyos fertőzés után. Kosztolányiné: „Álmatlanságban szenved, szaglását tökéletesen elveszítette, a nyálkahártya-gyulladása nem akar megszűnni. Rákap egy vérpangást előidéző, zsongító gyógyszerre.”

Az 1919. május elsejére virradó éjszakát Karinthy Frigyes, zaklatott pillanatában (Judik Etel, felesége elvesztése miatt) Kosztolányiéknál töltötte. Reggel kisétáltak a Vérmezőre, és akaratlanul a vörösterror szemtanúivá váltak: „Úrnapja. A Krisztina-téren, a patika előtt, Várnai Janka, akivel valamikor együtt jártam a színész akadémiára, meggyújt egy vörös zászlót, öregurak fehér kendőket lobogtatnak s a Himnuszt éneklik. Terrorfiúk páncélkocsikkal jönnek és végigsöprik az utat. Belőnek a templomba is. Mi az iskolába menekülünk.” (Harmos Ilona)

A hadirokkantak javára 1916. március 17-én, alig két héttel tizenharmadik születésnapja után már teljesen érett művészként játszotta Beethoven hegedűversenyét. Utolsó vizsgakoncertjén, 1917. május 18-án Viotti-, Bach-, Paganini-műsort játszott.

Szegény család sarja. A korán megözvegyült édesanyja varrónőként dolgozott. Csekély jövedelme nem volt elég a csodagyermek taníttatására, de szerencséjére Istvánt felkarolták a kor gazdagabb családjai, arisztokraták, mecénások, akik közül talán a legjelentősebb Kovács Géza bankár zenekedvelő felesége, „Józsa néni” volt, aki egyszerre három csodagyermeket segített a pályán. Zenész ismerőseivel egyénileg is képeztette a fiút, szalonjában szereplési lehetőséget nyújtott neki. Pártos korához képest megfontolt, saját véleménnyel rendelkező muzsikus, már tízévesen komoly filozófusokat olvasott, érdeklődése kiterjedt minden tudományos újdonság iránt.

Bécsben, Berlinben, majd Arthur Nikisch meghívására Lipcsében lépett fel. 1918 januárjában Stockholmban koncertezett nagy sikerrel. Amint befejeződött a Nagy Háború, édesanyjával Hollandiába költözött. Itt még rajongótábora is lett. Fellépett a Concertgebouw-ban, Haarlemben, Amszterdamból végigturnézta Észak-Európát. A serdülőfélben lévő gyermeknek igen zsúfolt koncertprogramja lett.

Tizenhat éves volt mikor elragadta 1920-ban a „spanyol”. Halála nemcsak Magyarországot, de az egész kontinenst is megrázta. Nekrológok tömege jelent meg bel- és külföldön. Édesanyja sohasem heverte ki halálát.

1927-ben Jo (Johanna Maria Hendrika) Daemen (1891–1941) holland grafikusművésznő „A szent láng. Pártos István meséje” (De heilige vlam. Het sprookje van Stefan Pártos) címmel, szecessziós stílusú illusztrációval Pártos István életét allegorikusan elbeszélő kötetet jelentetett meg Rotterdamban. Az kötethez az előszót Révész Géza írta.

Haláláról Bálint Aladár így ír a Nyugat 1920. 7-8. számában:

„Tizenhét esztendejével ragyogó művészi pályát futott be és most, hogy kezéből örökre kihullt a vonó, e bűvös pálca, már betetőzött kész eredmények hirdetik e fiatalon, szinte gyerekkorban nagy muzsikus, nagy ember kivételes tehetségét. Betetőzött kész eredmények? Elszálló, szétporló hangok emléke és a lélegzetet elállító percek íze, zamatja, mikor szellemidéző erejével visszavarázsolta élő és holt mesterek elhamvadt érzéseit, boldog ihletettségük verőfényét, borúját.

A hegedűnek nagyon nagy mestere volt e vézna fiú ha kezében megszólalt ez a hangszer, ősi mítoszok elevenedtek meg húrjai pengése nyomán a bűvölő, titokzatos erők jelenvalóságát, igazságát éreztük. Mintha nem is köztünk élő ember muzsikált volna a hangok, a rezgésszámok anyagi igazságai, a kottafejek, a hangszer anyagi adottsága mind elhalványult, semmivé foszlott, és természetfeletti hatalom kinyilatkoztatását hallottuk a zengő futamokban. Hol szerezte, kitől kapta tehetségét, kitől örökölte? Örök titok, melyet nem lehet kihántani a valóság durva mezéből, mint ahogy titok az is, miért kellett fiatalon, még a férfikor beköszöntése előtt sírba hullni e fiúnak.

(…)

Mint annyi kitűnő magyar hegedűművészt, őt is Hubay Jenő bocsátotta szárnyra. Büszke lehet e tanítványára. Nem akarom Hubay érdemeit kisebbíteni, de az ő szerepe itten a csodatevő természet mellett háttérbe szorult. E fiú talán még a szék lábából is hangot tudott volna kizendíteni.

Külföldön érte a halál. A hírlapok szerint tetemét elhamvasztották. Egy marék hamu maradt fenn testéből, semmi egyéb. Az életet fenntartó teremtő energiák a nagy végtelenségbe röppentek. Számunkra csak az emlékezés maradt.

Egy marék hamu és sok-sok fájdalom.

Egy reménységgel, – dehogy: nagy értékkel megint kevesebb.”

1926 nyara, Hemingway első feleségével, Hadley-vel és a hároméves kisfiukkal, Jackkel párizsi életüket élték, mikor ez idő tájt már javában tombolt a szerelem Hemingway és Pauline Pfeiffer között. Pauline gazdag, nagyvilági nő volt, aki nem mellesleg a nemzetközi hírű Vogue szerkesztőjeként tevékenykedett. Hadley, az író felesége hamar tudomást szerzett a viszonyról, amivel szembesítette is Hemingwayt, de a házasság nem bomlott fel. Az író még a feleségét hibáztatta, és egyértelművé tette azt is, hogy nem fogja elhagyni a szeretőjét.

Újabb könyvéhez Hemingway Madridba utazott, látni akarta a spanyol bikaviadalok forrongó, halálos tüzét, az acélkard sújtotta feszültség drámáját. Felesége is elutazott Jackkel a francia Riviérára, ahol őket egy igen gazdag házaspár, Sara és Gerald Murphy várta. Aggódtak, hogy Jack talán elkapta a „spanyolt”, nem maradhattak tovább a villában, viszont a Fitzgerald-házaspár a környéken bérelt házat, amit fel is ajánlottak az író feleségének. Hemingwayt is értesítették a történtekről, aki többé-kevésbé megnyugodott. Mint kiderült, Jack szamárköhögésben szenvedett, nem a spanyolnátha volt rosszullétének főbb oka.

Mivel Hadley egyedül volt, Párizsból segítségül hívta a kisfiú dajkáját, majd váratlanul felbukkant – Hemingway szeretője, Pauline Pfeiffer is. A források nem egyeznek abban, hogy miként került oda. Teljesen magától? Hemingway könyörgésére? A feleség levélbeli invitálására? Nemsokára Hemingway is megérkezett Madridból. A két hálószobás házban immáron öten laktak: a házaspár, a férj szeretője, a beteg gyerekük és a dajka. Más valószínűleg megbolondult volna ilyen helyzetben, de Hemingway utóbb azt mondta, „pazar hely volt az íráshoz”.

A kötelező közösségi távolságtartást (social distancing) komolyan vették, a társasági életről azonban nem mondtak le: Murphyék és Fitzgeraldék állítólag koktélidőben megjelentek a házuk előtt, leparkoltak és a kerítés túloldaláról emelték poharukat a verandán időző Hemingwayék felé. Az est végén az üres palackokat ráhúzták a kerítés tüskéire – a karantén végére állítólag a kerítés telis-tele volt üres üvegekkel.

Az izoláció mindenesetre sikeresnek bizonyult, a gyermek meggyógyult, a spanyol nem tarolt. Csak egyetlen dolog volt, ami már nem húzta sokáig, és az Hemingway házassága.

(Folytatjuk.)