Koprodukciós előadásban láthattuk Nagyváradon Verdi Rigolettóját

Tóth Gábor

Ritka vándormadár az operajátszás Nagyváradon, ezt orvosolta most a filharmónia a koncertévadba iktatott nagyszabású Rigoletto-előadással. Ehhez a váradi zeneintézmény a zenekart szolgáltatta, a kolozsvári társulat pedig kiszállással minden egyebet, karmestert, énekeseket (az állandó tagok mellett vendégművészeiket is beleértve), férfikart, rendezést, díszletet, voltaképp egy náluk már régebben futó teljes operaprodukciót, annak minden tartozékával. Gyors egymásutánban lássuk is a vendégcsapatot. David Crescenzi, a Kolozsvári Román Nemzeti Opera művészeti igazgatója vezényelt, a szereposztás pedig a következő volt: Rigoletto – Florin Estefan, Mantovai herceg – Daniel Magdal, Gilda – Diana Țugui, Sparafucile – Corneliu Huțanu, Maddalena – Alexandra Leșiu, Giovanna – Janetka Hoșco, Monterone – David Pogana, Marullo – Sergiu Garabajii, Borsa – Florin Pop, Ceprano gróf – Sebastian Balaj, Ceprano grófné és Apród – Anna Stănescu, Porkoláb – Varga János. Közreműködött a román opera férfikara, Corneliu Felecan karigazgató felkészítésében. Amint azt már előzetesen is írtuk, rendezőt, díszlet-, jelmeztervezőt és egyebeket nem tartott említésre méltónak a szervező filharmónia, de volt itt még sminkes-maszkmesteri nagyszerű Rigoletto-orr is, afelett más súgói, ügyelői, technikai sokoldalú háttérmunka.

A színház nézőterén szék nem maradt üresen és már napokkal az előadás előtt elkeltek a jegyek – ahogyan mindez egy a műfajra éhes városban várható is volt. Külön öröm, hogy mindenféle korosztályú érdeklődőt lehetett látni. A színrevitelben nem volt semmilyen kortárs kísérletezés, sem Verdi-idegen manőver, teljesen klasszikus értelemben vett hagyományú, rendes kosztümös-történettisztelős előadást láthattunk, olyat, amilyen az embernek elsőre is eszébe juthat arról, ha ezt a szót hallja: opera. Ami még különleges lehet Váradhoz ragadt nézőnek, hogy egyben teljes betekintést kaphattunk abba, hogyan is működik a Kolozsvári Román Nemzeti Opera társulata egy teljes, kerek előadáson, csak egy léptékkel kisebb Fellner és Helmer-féle színházépületben. A tanulság az, hogy olajozottan, tisztességesen, még színészi alakítás szempontjából is, bár a két férfifőszerep hangja hagyott némi kívánnivalót maga után meggyőzőerő tekintetében, annak ellenére, hogy Florin Estefan és Daniel Magdal (igaz, ő a bukaresti opera énekese) is a fölött teljesített, amit utoljára hallhattunk tőlük a filharmónia tavaly novemberi Verdi-operaária válogatásos előadásán. Talán nem is velük kellett volna kezdeni, hanem a román opera kiválóan éneklő férfikarával, előttük le a kalappal. Nagyszerű női énekhangokban is dúskál a jelek szerint a kolozsvári nemzeti opera, Diana Țugui a történet lélekdrámáját érzékenyen felszínre hozó kifogástalan Gilda volt, még a két kényelmetlen bezsákolást (elrablás és meggyilkolás) is jól bírta. Alexandra Leșiu hasonlóan kiváló Maddalena volt, és milyen kár, hogy Janetka Hoșco csak mellékszerepet énekelhetett Gilda mellett – de még abból is mennyire kiragyogott… Szintén csak dicsérni lehet a férfi mellékszereplőket is. Ám a híres áriák, kettősök kevés kivétellel, többnyire igen visszafogott nyíltszíni tapsokat kaptak, Magdal esetében például volt amelyik okkal. Kiválóan odakoncentráltra sikerült a finálé híresen nehéz kvartettje, bár a szintkülönbséget itt nehéz volt palástoltan árnyalva közös nevezőre hozni a női és férfi főszerepeket alakítók között (ahogy már mondtuk, ez a hölgyek javára szólt). Igazán kimagasló volt a finéléban a drámai viharos-baljós Gilda-Sparafucile-Maddalena tercett. A váradi színház kissé szűkös zenekari árka miatt spórolni kellett a vonósokon és rezeken (kürt, harsona), de jól összeszedetten teljesítette a feladatát a teljes hangszeres csapat, egy-egy fafúvós karaktertéma is szépen simult az adott énekes szerephez. Crescenzi megvilágításával technikai gondok voltak az első felvonás első felében, de nem ő nem látott, hanem ami fontosabb lett volna, őt nem láthatták az előadók. Miután ezt az első színpadi átrendezés félszünetében orvosolták, nemcsak a dirigensre derült fény, hanem arra is, hogy Crescenzi fejből vezényli az egész előadást. Szakmai feladatkörön túlmutatva néhány váradi filharmóniás kórustag hölgy is néma szerepet kapott, ők a nyitójelenet egyik táncát lejtették elegánsan. Indirekt módon Chopin is megszólalt az előadás legelején, mivel második noktürnjének háttérhangjaira üdvözölt mindenkit egy előre rögzített szöveges üzenet némi földrajzi helytévesztéssel, de legalább lélekben a Kolozsvári Román Nemzeti Operában.

Végül is két és fél szünettel oldották meg a három avagy négy felvonást, attól függ, hogyan számoljuk az első, terjedelmesebbiket. A második felvonásban jó díszletötlet volt a kerítésrácsok mögött zajló szín, hangsúlyozva a nyilvánvalót, hogy a körülmények között egyensúlyozó Rigoletto (élete, jelleme) saját komopromisszumos döntéseinek rabja, míg lánya, Gilda az apai féltés börtönébe zárva él saját otthonukban. Verdi a karakterdráma-felvonásokhoz illő koncentrált finálékat írt, a Rigolettót sújtó beteljesült átok most nagyjából 22 óra magasságában lecsengett drámai desz hangját (ha valami lehet a d-hangnál is visszafordíthatatlanul démonibb sötétségű, akkor ez az) szinte azonnali álló vastaps követte. Üröm a katarzis posztlúdiumában, hogy a színház bár kölcsönadta a jeles alkalomra az épületet, de használati utasítást úgy tűnik nem mellékelt hozzá a filharmónia személyzetének, mivel az előadás végeztével egyetlen félig nyitott kijárati ajtószárnyra zúdult le és torlódott önmagába a jó ötszáz főnyi nézősereg.