Az élet álom és nyugtalanság

Pap István

Mindenki találhatott ízlésének megfelelő színházi előadást kedden a Nagyváradi Nemzetközi Színházi Fesztiválon (FITO). A program Lovas Zoltán One (Wo)man Show-jával kezdődött, ami már a cím tanúsága szerint is egyszemélyes előadás. A Transilvania Stúdióban délután öt órától kezdődött darabban az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház tagja saját színművészi karrierjét játszotta el, attól kezdődően, hogy felvételizett a bukaresti Film- és Színművészeti Akadémiára. Lovas Zoltán finoman, humorral érzékeltette, hogy magyarként kellett helytálljon a teljesen román közegben, és ez sikerült is neki, köszönhetően tántoríthatatlan vágyának, hogy színész lehessen. Az előadásban négy részre csoportosítva mutatta be saját színészi karrierjét: a már említett egyetemi évek után következő szekcióban azokat a szerepeit idézte fel, amelyekben a színpadon kellett meghalnia, a következő részben a színpadi meztelenség problémáját járta körül sok humorral, és végül női szerepeiből adott mind színpadi, mind pedig vetített képes ízelítőt. Lovas Zoltán huszonöt évnyi színpadi jelenlét után is kiapadhatatlan játékkedvvel, és humorral megáldott színészként vezette elő ezúttal önmagát. Egyébként Lovas Zoltánt jól ismerheti a váradi közönség, már csak azért is, mert 2001-ben a FITO-n ő nyerte el a Legjobb férfi színész díját.

Nyugtalanság

Este hét órától versenyen kívüli program részeként láthatta a közönség a színházban Ivan Viripajev Nyugtalanság című drámáját. A bukaresti Odeon Színház előadását Bobi Pricop rendezte. Az Oroszországban született – eredeti hazájában egyébként in absentia nyolc év börtönre ítélt –, de ma már lengyel állampolgárságú, Lengyelországban élő és alkotó Viripajev a jelenkor problémáit vizsgáló számos jelentős darabjának egyike a Nyugtalanság, melyben egy fiatal lengyel újságíró (Niko Becker) elmegy New Yorkba, hogy interjút készítsen a világhírű idős írónővel, a Lengyelországban született, de Amerikában befutott Ula Richterrel (Dorina Lazăr). A már a kezdetektől furcsának induló interjú egészen szürreális beszélgetésbe csap át, ugyanis Richter a lehető legképtelenebbnek tűnő történeteket találja ki saját életéről, amelyeket úgy ad elő, mintha azok a valóságban is megtörténtek volna. A darab fikció és realitás, művészeti, illetve fizikai valóság kapcsolatának finom elemzése, ugyanakkor filozófiai kutakodás arról, mi is ez a nyugtalanság, amit emberi életnek hívunk. A többrétegű előadásban a jelenkor néhány fontos politikai, ideológiai kérdését is érinti a szerző. A Bobi Pricop rendezte darabban az egész színpadtér kékbe van burkolva, kék a padló, a falak, a bútorok. Ebben a teljesen semleges ufóbelsőt idéző környezetben minden a beszélgetésre, a darabban szereplők érdekkonfliktusaira összpontosul: egyfelől áll az újságíró és a fényképész, akik felszínre akarják hozni az igazságot, másfelől pedig ott van Ula lánya és az ügynöke, akik számára ez az interjú csak azért kell, hogy növelje Ula Richter esélyeit arra, hogy irodalmi Nobel-díjat kapjon. És ott áll középen maga a főhős, a lengyel zsidó anyától és német SS-tiszttől származó Ula, aki nem tud mit kezdeni származásával, ezért keveri bele a fikciót a múlt valóságába, hogy ezzel is sugallja, mennyire képlékeny és elmosódott az a határ, ami a múlt történései és aközött van, ahogy mi visszaemlékezünk a múltra. A román közönség szokása szerint felállva tapsolja meg az előadásokat, de a Nyugtalanság végén nem a megszokás, hanem az igazi elismerés késztette a nézőket felállásra és hangos ovációra.

Az élet álom

A keddi színházi nap Pedro Calderón de la Barca klasszikus Az élet álom című darabjának bemutatásával zárult az Árkádia Bábszínházban. A resicabányai Nyugati Színház előadását Toma Enache rendezte, a színpadi alkotás zeneszerzője Cári Tibor. A darab egy tömbházrengetegben kezdődik, ahol napjaink hétköznapi emberei álmodják bele magukat a spanyol aranyszázad korába, és eljátsszák Segismundo, Rosaura, Basilio és a többiek ismert történetét. Az azt megelőző Nyugtalanság puritán színpadképétől teljesen eltérően ennek a darabnak a legfőbb sajátossága a sokimpulzusú látványvilág: a színpadképet nemcsak a játéktér díszletei, hanem a bábszínház falaira is kivetített, a cselekmény helyszíneit érzékeltető képek uralták, a nézők hirtelen nem is tudták, hogy hova nézzenek. A színpadkép tarkasága, eltúlzott látványossága tompította az előadás hatását, amit a színészi játékkal sem igazán lehetett kompenzálni. Nem tudom, hogy az eredeti helyszínen hogy működik a kivetítés, de az Árkádia Bábszínházban a színészek a reflektorok sugarában játszottak, így a képek rávetültek az ő arcukra is, ami miatt gyakorlatilag odaveszett a mimika, ami egy ilyen kis térben különösen fontos eleme a színpadi játéknak. Érdekes, de nem kiemelkedő előadást láthattunk a resicabányai alkotógárdától.