Timon: a hálátlanság tragédiája

Pap István

Shakespeare Athéni Timonjából lett Zakariás Zalán rendezésében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Timonja, amelynek címéből eltűnt a helymegjelölés, mert a hálátlanság tragédiájának példázata bárhol, bármikor érvényes, miközben maga a történet az ókori Athénban játszódik, ókori figurákkal, ókori társadalmi viszonyok között. Az előadás azonban összeköti az ókort a jelennel. A néző, amint belép a színház épületébe, Puff Daddy hírhedt fehér ruhás orgiáinak az egyikébe csöppen bele, ahol zajlik a drogozás, a habzsolás, a bordélykodás. A féktelen szeánsz megrendelője Timon (Barabás Árpád), a mérhetetlen gazdagságú mágnás, aki két kézzel szórja a pénzt a hízelkedőknek, akikről azt hiszi, hogy igaz barátai. A színpad nagy fehérségét uralja a háttérvászonra felvitt hatalmas szimbólum, amiben nem nehéz felismerni a Tesla autómárka jelét, hogy ezáltal Timon a mai kor Krőzusával, Elon Musk személyével azonosíttassék. Ebben az előadásban Timon nem valódi tragikus hős, hanem a jólét felelőtlenségétől megittasult hamis idol, aki talán maga is tisztában van ezzel, és ezért is menekül az orgiákba. A züllésben tobzódó címszereplő sorsával a néző nem tud azonosulni, közösséget vállalni. A jelen ellentmondásos figuráira történő utalásokkal a Tomcsa Sándor Színház előadása arra ösztönöz, hogy ezt ne is kísérelje meg, hanem mintegy kívülállóként szemlélje a főhős bukását, noha nem pusztán a színpadot, hanem az egész színházépületet – az előcsarnokot, a széksorok közötti helyet, a páholyokat – játéktérként használó produkcióban mégiscsak van törekvés arra, hogy a közönség úgy érezze, nem külső szemlélője, hanem maga is szereplője a történéseknek.

A bukás

Timon bukásának egyik oka az, hogy nem hallgat a józan szóra, sem hű kincstárnokának, Flaviának (Nagy Xénia-Abigél), sem hadvezér barátjának, Alcibiadesnek (Jakab Tamás), sem pedig Apemantusnak (Szűcs-Olcsváry Gellért) a figyelmeztetéseire, akik már előre látják azt, ami végül be is következik: elveszíti vagyonát, és egykori barátai nem nyújtanak anyagi segítséget neki. 
Az eredeti Shakespeare-darabban Timon megalázza az álbarátokat, mielőtt kivonul a társadalomból, hogy az erdőben remeteként tengesse életét, de ebben az előadásban Timon kegyetlenebb bosszút áll: megöli őket. Miközben az előadás jelenkori jelenségként tárja elénk Timon tragédiáját, ugyanakkor leképezi benne Platón ideális államát is, amelyben csak három társadalmi osztály van: az őrök vagy vezetők, a katonák és a dolgozók osztálya. E képlet megteremtése érdekében változik át az eredeti darab cinikus bölcselője, Apemantus egy szakmunkássá, aki az öntudatos munkásosztály jelképévé válik, mint ahogy Alcibiades a katonák osztályának becsületes, bátor képviselője a darabban. És e két társadalmi réteggel szemben áll a harmadik, az orgiázó urak, szenátorok züllött, erkölcstelen osztálya, akiknek hatalmát Alcibiades végül megdönti, de mivel az ideális platóni államban rögzítve van a különböző társadalmi csoportok szerepe, ezért felajánlja a hatalmat Timonnak, aki mégiscsak a vezető réteg egyik tagja. A főhős azonban magában már leszámolt az emberiséggel, nem tér vissza Athénba, hanem magányosan, de szabad emberként hal meg az erdőben. Az igazi és az álbarátok között helyezkednek el a művészek, a költő (Esti Norbert) és a festő (Mezei Gabriella), akik amolyan társadalmon kívüli lények – Platón száműzi is a művészeket ideális államából –, nem vesznek részt az orgiákban, és bár nagyon jól látják ők is, mi folyik Timon körül, mégsem figyelmeztetik őt, nem avatkoznak bele a dolgok menetébe, hanem elfogadják a műveikért a fizetséget, hiszen ők, a társadalmon kívüli művészek ki vannak szolgáltatva a mecénásoknak, akiket dicsőíteni kénytelenek.

Figyelmeztetés

Az Athéni Timon Shakespeare kevésbé sikerült darabjai közé tartozik, mert a történet nem elég kidolgozott, és a szereplők lélektana is meglehetősen vázlatos és egysíkú maradt, legalábbis a legjobb Shakespeare-darabok mércéjével mérve. Így Timon nem tud olyan tragikus hőssé nemesedni, mint például Lear király, akivel pedig sok hasonlóságot mutat, különösen ami az emberekbe vetett, szinte gyermeteg hitét illeti, hogy aztán az elárultatás pillanatában annál nagyobb legyen a csalódás és annál rettenetesebb a bukás. Shakespeare darabjának a szerző költői nyelvezete – Szabó Lőrinc zseniális fordításában – és filozófiai mélysége biztosít múlhatatlan értéket, és ezek nagyon hatásos elemei a Tomcsa Sándor Színház előadásának is. A legnagyobb érdem ebben a tekintetben a Barabás Árpádé, aki alakításával és dikciójával érvényt tud szerezni Shakespeare halhatatlan szövegének, és hitelesen jeleníti meg a saját vagyona által megvakított jellemet. Ezzel szemben kevésbé sikerült figura a Szűcs-Olcsváry Gellért alakította proletár Apemantus, mert ezt az alakot érzésem szerint nem sikerült integrálni a darabba: munkaruhában, fejvédő sisakkal, fúrógéppel téblábol és tesz-vesz a színpadon és környékén, és joviális bölcsködéssé tompítja a cinikus Apemantus epés, dühös, gonosz, de elevenbe vágó kirohanásait. Az előadás nagy érdeme, hogy érzékelhetővé tette azt, hogy ma is mennyire aktuális ez a reneszánsz korban született, az ókorban játszódó darab, és még Elon Muskot is figyelmezteti arra, hogy vigyázzon a vagyonára, nehogy a hamis barátok őt is megcsalják.