Pásztor Gabriella: Egy tanár közösségekért munkálkodik egész élete folyamán

Ciucur Losonczi Antonius

– Az elmúlt évtizedekre visszatekintve azt láthatjuk, hogy három város tölt be meghatározó szerepet az életében: Kolozsvár, Bukarest, Nagyvárad… 

– Kolozsvár szülővárosi minőségében és tanulmányaim okán foglal el különleges helyet a szívemben. A rengeteg emléket és élményt felidézve két tanáromnak a nevét említeném. A középiskolában tanított dr. Bánhegyesi Éva, Bartalis János költőnek a lánya. Magyartanárnőnk volt, és nagyon szerettük őt. Rendkívül jó magyarórákat tartott, ami abban is megnyilvánult, hogy az egyetemisták sűrűn jártak hozzánk szakmai gyakorlatukat végezni. A másik tanár Székely Ferenc, aki élményszintre emelte a latin nyelv oktatását, a mi részünkről pedig ennek az elsajátítását, és aki azért ült börtönben a kommunista rendszerben, mert amikor a 3-as, a mostani Apáczai Csere János Líceum igazgatója volt, az iskola diákjainak székely ruhát rendelt az előadásokhoz. Ez a hatvanas, hetvenes években nagy dolognak számított, ezért felnéztünk rá. Sok mindenből tevődik össze egy ember személyiségének az alakulása. Nyilván a család meghatározó, de Kolozsvár az iskolai évek miatt is fontos számomra. És a Házsongárd miatt, ahol a szeretteim nyugszanak, és ahová mindig szívesen megyek, sőt, a diákjaimat is többször elvittem, ez számomra Erdély Pantheonja. Kolozsváron én gyerekként sokszor hallottam, hogy ne beszéljünk magyarul, vagy ha igen, akkor menjünk Magyarországra… Az ilyen beszólásokat aztán úgynevezett családi történelemórák követték, mint ahogy a bozgor szót édesapám értette meg velünk, aki három évet húzott le Szibériában orosz fogságban. 

– Mennyire ment könnyen a beilleszkedés Bukarestben, hogyan sikerült hozzáidomulni az ottani, egészen más mentalitáshoz? 
– A beilleszkedés gondolata az én esetemben fel sem merült, hiszen reggeltől estig a Tanügyminisztériumban dolgoztam. Kitérő volt a parlamenti munka, mivel ezért is én feleltem mint a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár. Ez azt jelentette, hogy az interpellációkra a Tanügyminisztérium válaszát én közöltem, illetve ha vita volt, én is részt kellett vegyek ebben. Gheorghe Funar neve és szeme villan be, aki akkor már nem Kolozsvár polgármestereként, hanem képviselőként tevékenykedett. Nem volt megelégedve a Tanügyminisztérium válaszával, és előrejött a pulpitushoz, hogy megígérje nekem, hogy én ezt meg fogom bánni. 

– Megbánta? 
– Dehogy bántam meg. Emlékszem, ezt az élményemet akkor elmeséltem az RMDSZ gyűlésén is, és mondták a többiek, hogy szokjak hozzá ehhez. Ha pedig mentalitásról beszélünk, szerintem mindenhol meg kell hallgatni az embereket, el kell beszélgetni velük. A Tanügyminisztériumban én nagyon jó viszonyt ápoltam mindenkivel, de ehhez hozzátartozott az is, hogy a magyar, illetve a többi nyelven folyó kisebbségi oktatás ügyeit mindenkivel egy teljes keretbe foglaltan beszéltem meg. Elmondtam, hogy miért fontos a román nyelv oktatása a magyar gyerekeknek. Később el is indítottam azt a folyamatot, melynek lényege, hogy a magyar iskolákban oktató román tanároknak rendszeres képzéseket tartottak Szovátán, ami aztán oda vezetett, hogy a magyar tagozatra járó diákok nem ugyanazt a román tankönyvet használják, mint a román tagozatra járó társaik. 

– És Nagyvárad? 
– Nagyvárad most már az otthonom. Én a szülővárosomban voltam egyetemista, nem tudtam, hogy milyen távol lenni a családtól. Amikor tehát 1980- ban a vonat elindult Kolozsvárról Nagyváradra, ez egy fizikai fájdalom is volt számomra. Mint Adynak, se rokonom, se ismerősöm nem élt Váradon. A központi, kormányszintű kinevezéskor azért választottam Váradot, mert minden évben a családdal körutat tettünk az országban, és két biztos pontja volt ennek: a Fekete-tenger partja, valamint Félixfürdő és Várad, illetve a szüleim kezelésekre is jártak ide. Albérlet, és nem a tanügytől kapott lakások, családalapítás, gyerekek – így kezdődött számomra a váradi élet. Egy idő után még a szüleimet is Nagyváradra költöztettem Kolozsvárról. A mai fiatalok nehezen tudják elképzelni azt, hogy kevesen voltunk, akik a nyolcvanas években szólni mertünk a magyar ügyekért, az anyanyelvi jogainkért, viszont szép számmal voltak azok, akik mindent jelentettek. Ezért mindig hittem és hiszem, hogy az erdélyi magyarságnak létfontosságú az érdekképviselet és a kormányban való részvétel. 

Iskolanévadási láz 
– Hűséges típus? Gondolok itt arra, hogy nemcsak Várad az otthona immár 45 éve, kisebb megszakítással, de az iskola is, ahol beszélgetünk, négy és fél évtizede egy stabil pont az életében… 
– Igen, a 9-es volt a megjelölt iskola, ahova kihelyeztek engem. Itt a nyolcvanas évek elején volt olyan évfolyam, ahol négy párhuzamos magyar osztály is működött. Tanítottunk a Körös utca 6. szám és a 20. szám alatti épületekben is, utóbbi mint ingatlan már nem is létezik. A nagyszünetekben kellett átjönni ebbe a főépületbe. Nagyon magas színvonalú oktatás folyt már akkor is itt. Sajnos a nyolcvanas évek végén azzal szembesültünk, hogy „elcsángáltak” a magyar családok és gyerekek, ezért kevesebb lett a diáklétszám. A rendszerváltozás után is nemcsak számomra, hanem szerintem minden váradi magyar számára a legjobb általános iskola maradt, mindenki büszke arra, hogy nálunk végzett.
A Coșbuc-elnevezés egy furcsa történet. A kilencvenes évek elején volt mindenhol egy iskolanévadási hullám. Én akkor aligazgató voltam, és román igazgató kolléganőmet is beszippantotta ez a láz. Talán azt gondolta, hogy ezzel valami kedvezmény is fog járni, például felújítják az akkor lepukkant állapotban levő iskolaépületet. El is kezdődött a tetőzet felújítása, Vági László ingyenesen elkészítette a terveket, csak éppen a főtanfelügyelő pár hónap után leállította a munkálatokat, mert Tempfli József püspök visszaigényelte az épületet a katolikus egyháznak. 2018 körül született döntés, hogy az állam tulajdonában marad, az elmúlt években ezért lehetett felújítani. Visszatérve a Coșbuc-elnevezésre: a vezetőtanácsi gyűlésen én elsősorban amellett kardoskodtam, hogy továbbra is a 9-es számot viselje az iskola. A Coșbuc-elnevezésre azért mondtam nemet, mert valószínűleg George Coșbuc azt sem tudta, hol van Nagyvárad. Ha már mindenképpen nevet kellett adni, én inkább Nicolaus Olahus nevét javasoltam, arra hivatkozva, hogy olyan felvilágosult elme volt, hogy akár köztünk is ülhetne európai szemléletével. A Szacsvay-elnevezés pedig 2011-ben nagyszerű javaslat volt, annál is inkább, mert én is mindig azon a véleményen voltam, hogy váljunk önálló magyar iskolává. Boldogan értesültem tehát erről, és 2012-ben, amikor hazajöttem, elfogadtam a kérést, hogy igazgatója legyek ennek az iskolának, ahol immár a 45. tanévben tanítok. 

„Kevesebbség” 
– A kilencvenes évek elején nagy volt a „nyüzsgés”, szinte mindenki lelkesen szervezett valamit, de aztán jöttek a kijózanodás évei. Önben azonban nem csitult a kezdeményezőkészség, a tenni akarás vágya. Minek köszönhető ez? 
– Csodálatos volt a családi környezet, az iskoláim úgyszintén. 1989 karácsonyán meg voltam győződve arról, hogy mint egy mesében, minden megoldódik, mindenki boldog lesz. Nem kisebbség leszünk, hiszen latinul a minoritate szó töve a minor, ami a minus latin melléknévnek a középfoka. A minus az kevés, a minor kevesebb. Nyilván nincs olyan szavunk, hogy kevesebbség, de mi nem kisebbek vagyunk, hanem kevesebbek. Csak számok kérdése az egész. És hogy a közösség miért fontos? Egy tanár ezért munkálkodik egész élete folyamán, akár kisebb, vagyis osztályközösségről van szó, akár nagyobbról, azaz iskolai közösségről. Az RMDSZ-ben és a pedagógus-szövetségben is mindig hittem abban, hogy ezeknek óriási szerepük van a közösségek mozgósításában, lelkesedésében, életben tartásában. A befelé fordulás emberileg sem jó, nemhogy közösségekre kivetítve. 

– Meglepetésként érte az elismerés? 

– Nem tudtam róla, ez az igazság. Nem is számítottam rá, soha nem gondoltam semmilyen juttatásra. Kéry Hajnal, az RMDSZ Nőszervezetének Bihar megyei elnöke huncutul tálalta nekem. Két nappal az esemény előtt megkérdezte, hogy mit csinálok a hétvégén? Úgyhogy igen, meglepetésként ért, és nagyszerű élmény, az biztos. Velem együtt olyan emberek kapták, akik valamilyen formában kisebb vagy nagyobb közösségek motorjai. Mert együtt kell talpon maradnunk, főleg most, ebben a nehéz helyzetben, ami kialakult körülöttünk.