Csúcshatás

Az eddigi tizennyolc szabadtéri atlétikai világbajnokságon 35 világcsúcs született, ezek közül nyolcat a helyszínen láttam, és még egyet láthattam volna, ha odanézek. Ám 2005-ben Helsinkiben a női gerelyhajítás döntőjében a kubai Osleidys Menéndez rögtön az első sorozatban 71,70 méterre hajított a szert, és én akkor a tudósításommal voltam elfoglalva az Olimpiai stadion sajtótribünjén. A hatalmas dobás után felhördültek a szurkolók, és amikor a papírjaimból felpillantva észleltem, hogy mire fel, a világcsúcsból annyit láttam, hogy a kubai atlétanő nagyon örül.

Arról, amikor két nappal korábban női rúdugrásban Jelena Iszinbajeva átlibbent az 501 centi fölött, vagy négy évvel később Berlinben Usain Bolt űridős 100 méteres és 200-as világcsúcsairól (9,58 mp, illetve 19,19) persze nem lehetett lemaradni. A futószámok döntői vonzzák a tekinteteteket, miként a magasugrás és a rúdugrás is, ha már nagy magasságban van a léc. A lelátón ülve viszont a távol- és a hármasugrás, valamint a dobószámok (kalapács, diszkosz, gerely, súly) teljes odafigyelést igényelnek, mert különben lemaradhatunk a nagy ugrásokról és dobásokról. Az atlétikai versenyeken egyszerre több szám zajlik, és a televíziós közvetítések rendezői is izzadnak rendesen, hogy mit mutassanak az élő adásban. Ám manapság már mindenhol van kamera, legfeljebb később „bevágják”, ha történt valami fontos. 

Ezt a szombaton kezdődő budapesti vb-re kilátogatóknak is észben kell tartaniuk. Márpedig a Nemzeti Atlétikai Központban nagy eredményekre számíthatunk. Július közepén ugyanitt a magyar bajnokságon 118 (!) egyéni csúcsot rögzíthettünk, köszönhetően elsősorban a nagyon eltalált Mondo-borításnak. S ha a világ legjobb atlétái is ilyen dömpingben javítják meg a legjobbjaikat, ami jó néhány esetben a világcsúcsot jelenti, akkor bizony kapkodhatjuk a fejünket.

Jómagam egyébként még egy világrekordról lemaradtam, pedig az előre bejelentett csúcskísérletből született. Egy mérföldön Hisám el-Gerúzs 3:43,13 perces rekordja, amit 1999-ben futott egy római éjszakában az ottani Golden League-versenyen, ma is él. Sajnos az internet és a mobiltelefonok előtti világban a lapzárta szorításában még jóval a rajtja előtt be kellett mennem a sajtóközpontba a lelátóról, hogy a vonalas telefonon lediktálhassam a cikkemet. Mire visszaértem, már a marokkóit is csak örülni láttam.

Ilyen baleset szerencsére ma már nem történhet meg.