Veszteség

Pontosan tudom, hogy ezt még a sportszerető emberek többsége sem érzi, illetve fogja fel, de attól még tény: a múlt héten szegényebb lett a magyar sport egy korszakos egyéniséggel. A női kosárlabda sajnos csak ritkán lépi át az országos érdeklődés küszöbét – mondjuk, a februári, örökké érthetetlenül elbukott olimpiai selejtező megtette –, nemigen téma baráti vagy kocsmai beszélgetésekben, ám ettől még tényező Európában, talán kicsit a sportág világának az egészében is.

Ennek a tudatában állítom azt, hogy

Óvakodnék magamra haragítani a kézilabda fanatikus híveit, ezért gyorsan leszögezem, Anitának nagy rajongója voltam mindig is, a sportág halhatatlanjai közé tartozik, és ebből az sem von le szemernyit sem, hogy a kosárlabda még a hölgyek közt is elterjedtebb és népszerűbb a földkerekség egészét tekintve, így a konkurencia is jóval népesebb.

De hagyjuk is ezt, az összehasonlítás mindig sántít, a lényeg az, hogy Fegyverneky Zsófia 23 év profiként eltöltött esztendő után, 39 évesen, befejezte a pályafutását. Pécsről indult, ott nevelkedett, ott lett felnőtt, majd válogatott kosaras akkor, amikor az a pécsi csapat Európa legjobbjai közé tartozott. Tudni kell, hogy az a Pécs a Sopronnal vívott itthon szinte szó szerint késhegyre menő csatákat, és bizony a két fél enyhén szólva sem evett egymás tenyeréből, ha őszintén akarunk fogalmazni, akkor kimondhatjuk, gyűlölték egymást, és akik járatosak a sportágban, tudják, sok seb máig sem gyógyult be. Még úgy sem, hogy a Pécs lényegében tönkrement az előző évtized elején, megszűnt komoly tényezőnek lenni.

Fegyverneky Zsófia 14 magyar bajnoki címet, 12 Magyar Kupát nyert, háromszor léphetett pályára a legrangosabb európai kupa, az Euroliga négyes döntőjében, két éve a magasba is emelhette, ezzel a csúcsok csúcsára jutva, ennek a sorozatnak a serlegét, de akkor már több mint tíz éve a Sopron játékosaként, egész pontosan csapatkapitányaként. És itt, ezen a ponton érdemli meg a legnagyobb tiszteletet. Ha valaki Pécsett és Sopronban is ikonná tud válni – ez olyan, mintha valaki a futballban ezt a Fradiban és Újpesten is elérné –, az csakis egészen nagy tudású sportoló, alázatos, kivételes személyiség lehet.

Ő az. Olyan, aki megérdemelné, hogy az ország minden szegletében igazán ismerjék, mert bár a visszavonulásával a sportág szegényebb lett, ettől ő még nem szűnt meg példakép lenni. Bárki számára.