A síp emberei

Év vége van, a visszaemlékezések, az értékelések, az összegzések időszaka. Saját magunk is számot vetünk azzal, hogy mit tettünk az elmúlt egy esztendőben, gazdagodtunk vagy szegényedtünk, és most elsősorban nem is az anyagiakra gondolok. A sportban sincsen ez másként, egymást követik ilyenkor az összefoglalók, és persze kiderül, melyik sportágban kik voltak a legjobbak 2024-ben az illetékes ítészek szerint, ami persze inkább erkölcsi elismerés, ám az érintett tekintélyén, presztízsén sokat tud emelni.

Tegnap derült ki például, hogy a Nemzeti Sport osztályzatai alapján az őszi idényt tekintve ki lett a legjobb magyar labdarúgó-játékvezető. Róluk, már mint a futballban a sípot fújó honfitársainkról többnyire – vagy talán kizárólag – akkor emlékezünk meg, amikor nagyot tévedve magukra haragítják a közvéleményt – és ez nem igazságos. Aki bármilyen sportágban is vette magának a bátorságot, hogy magára vállalja az ítélkezés felelősségét, pontosan tudja, milyen nagy és fontos feladat ez, a csúcshoz közelítve is mennyi munkával és lemondással jár.

A nyolcvanas években kezdő futballújságíróként volt szerencsém több elismert és nemzetközi vagy csak hazai szinten méltán sokat foglalkoztatott játékvezetőt megismernem. Volt közöttük gyártulajdonos, vegyész, jogász, tanár, megyei sportvezető, áruház-igazgató és még sok más, a lényeg az, hogy munka mellett, olykor a szabadságuk terhére és a családi élet rovására tették ki magukat a szurkolók és a csapatok haragjának. Hetente egyszer vagy kétszer edzettek a Népstadionban, jót fociztak egymás között, utána olykor tartottak egy-egy zsugázással egybekötött harmadik félidőt is, mindez bőven belefért.

Ő a legtöbb társával együtt már profi, mert a mai futballban az nem megy, hogy valaki a munkából beesve, az ottani gondokkal a gondolataiban érkezik, mondjuk, egy Fradi–Újpest derbire. Bogár Gergő naponta edz, és nemcsak erőnléti, illetve atlétaedzővel, hanem mentáltrénerrel is dolgozik, a fizikai állapotáról a technika naprakészen tájékoztatja a magyar és az európai szövetség illetékeseit. Nem csoda: egy futballista olykor szusszanhat kicsit egy meccs alatt, amikor a labda messze jár, de a játékvezető egyetlen másodpercre sem állhat le, a pályán gyakran ő futja a legtöbbet, és az összpontosítása sem lankadhat.
Nyilván ezért ma már megfizetik őket, de legalább az év végén ők is megérdemlik, hogy megemeljük előttük a kalapunkat.