"Mindig tiszteletben tartottuk egymást"

Hogyan él együtt egy erdélyi keresztény és egy marokkói muszlim alkotta házaspár Kölnben? Hogyan élik ezt meg otthoni családjaik? Miért akarnak az érmelléki Adonyba költözni? Alább egy nyugodt beszélgetés a világ forrongó indulatai közepette.

Sok szó esik manapság kultúrák keveredéséről, emberek jövés-menéséről a világban. A politikusok manipulálta "szavazók" vehemensebbje az ízlése szerinti igazságot szajkózza, mások csendben teszik, amit lelkiismeretük szerint kötelességük. Alább egy nyugodt beszélgetés olvasható, a történet Kolozsvárról indulva Nagyváradon és Budapesten át Kölnig nyúlik, hogy a marokkói Marrakechen keresztül az érmelléki Éradonyba érjünk virtuális utazásunkkal. Ismerjék meg önök is Eva Baggart, akivel a tévékben, rádiókban, interneten sokat emlegetett és sokféleként értelmezett fogalmakról is szót ejtünk.

– Ki is ön, Eva Baggar?

– Kolozsváron születtem, az Ady Líceumban érettségiztem 1980-ban, 1982-ben mentem férjhez, először, 1984-ben született a lányom, Judit. 1989-ben német származásom okán Németországba telepedtem, férjem elhagyott, ő Magyarországra vándorolt. Én 1989 október 1-én pillantottam meg életemben előszór a kölni Dómot. Egy éves nyelvkurzust végeztem, kislányom rögtön óvodába járt, utána 6 évesen iskolás lett. Jelenlegi férjemet,a marokkói születésű Abderrazik Baggart 1990-ben ismertem meg a nyelvkurzuson itt, Kölnben, ahova ő egyetemistaként érkezett ugyancsak 1989-ben, 23 évesen (én 29 voltam). Egy negyedben laktunk, így sokszor együtt jöttünk-mentünk a villamoson. A kislányomat nagyon megszerette, itt élő családomat is megismerte (édesanyámat, testvéremet a feleségével és fiával). 1990 nyarán összeköltöztünk, 1992-ben megszületett közös gyerekünk, ami előtt. 3 héttel összeházasodtunk. Fiúnkat Mátyásnak (Matthias) hívják, ez az én kérésem volt, nagy magyar királyunk után, akinek Kolozsváron áll a szobra. A férjem az apja után Mohamednek nevezte volna, de én azzal érveltem, hogy ő már adott egy nevet, a családnevet, így én következem. Immár négytagú család lettünk. Judit tud magyarul, Mátyás már nem, de érti a magyart és az arabot is, ő németnek tartja magát, a családban közös nyelvünk a német. A férjem évekig egy neves kölni élelmiszer-konszern üzletvezetőjeként dolgozott, később autójavító műhelyt nyitott. Az évek során a matematika-fizika egyetemi végzettségen kívül (amit még Marokkóban szerzett) több mesterséget kitanult (Microsoft System Administrator, számítógépes műszaki rajzoló, kereskedelmi főiskola). Jelenleg az Éradonyban álló házunkat újítja fel, mert oda készülünk a közeljövőben telepedni. Én 21 éve a kölni egyetemi klinikán (ahol 10 ezer alkalmazott van!) vagyok egészségbiztosítási menedzser. Az utóbbi 10 évben vezető beosztásban dolgoztam, idén júniusban visszaleptem, már csak elszámolást végzek, tekintve, hogy két év múlva szeretnénk az Érmellekre telepedni.Váradon kívül Érsemjénhez és Éradonyhoz vannak kötődéseim. A gyermekek felnőttek, Jutka az idén végezte az egyetemet és egy évre Ausztráliában ment, Mátyás dolgozik és esti iskolai tanulmányt folytat.

– Miként viszonyulnak a németek a külföldiekhez? Másként a keresztényekhez, mint például a muszlimokhoz?

– Én 25 éve élek "külföldiként", magyarként itt, ez alatt soha senki nem ereztette velem nyíltan, hogy külföldi vagyok.Ugyanakkor, mivel Köln nagyon multikulturális város (pl. több mint 100 ezer török él itt) teljesen természetes mindenkinek, hogy török, görög, afrikai, hindu, orosz, zsidó (és meg sorolhatnám) kollégával dolgozik. Rajtam ugyan nem látszik, hogy "bevándorló" vagyok, de ha beszélek, a kiejtésemen érződik. Ezt mindenki észreveszi, de nem kérdezik, hogy honnan jöttem, mert az nem illik. A szomszédaimmal, akik tősgyökeres németek, nagyon jó viszonyom alakult ki. A férjemen külsőleg is latszik, hogy arab. Ennek ellenére soha semmilyen negatív, idegengyűlölő hatás nem érte őt sem az elmúlt 25 évben. Álláskeresésnél volt viszont olyan tapasztalatunk, hogy a neve miatt esetleg nem hívtak meg interjúra, ez persze nem bizonyítható. Volt egy eset mégis, amikor a származása miatt ellenőrizték: a New York-i World Trade Center elleni támadások után volt nálunk egy helyi rendőr, aki be se jött a lakásba, csak benézett. Nyilván az európai berendezésű házunk láttán semmi gyanúsra nem következtetett. Akkoriban mi voltunk az egyetlen „külföldi“ család a környéken, a legtöbben ismertek, akik nem, azoktól indult a bizonytalanság és félelem. A média akkoriban is agyonmanipulálta az embereket.

– Változott-e a korábbi hozzáállás az utóbbi időben, a menekülthullám megindulása óta?

– A menekülthullám nagy vitát és főleg fokozott érdeklődést váltott ki. Mindennapos témává vált a rádióban, tévében, újságokban. A bevándorlók nem voltak az érdeklődés fókuszában mindaddig, amíg meg nem érkezett a menekültek hulláma. Most is vegyesek a vélemények, a legtöbb embert manipulálja a média, nincs saját véleményük, vagy jót, vagy rosszat mondanak, annak függvényében, hogy éppen mit láttak, hallottak Van, aki önkéntesnek jelentkezik a táborokba és van, aki nem nyilvánít véleményt, de átérzi a helyzetet, bár nem kommentálja. Én tévét nem nézek vagy nagyon ritkán. A rádióban ma például (szeptember 24. - szerz. megj.) Angela Merkel kancellár összetartásra szólította fel az EU-tagállamokat, azt állítva, hogy sikerülni fog a problémát megoldani, ami egy tűzpróba az Európai Uniónak: vagy kiállja és megoldja, vagy szétesik.

– Azt már tudjuk, hogyan ismerkedtek meg, de bővebben is bemutatná a férjét?

– A férjem neve Abderrazik Baggar, Marrakechben (Marokkó) született, 9 testvére van. Középosztályból származik, anyja berber, apja arab, aki garázstulajdonos volt. Négy testvére egyetemet végzett. A férjem az egyetlen a családjából, aki külföldön el, a többiek nem is szeretnének sohasem Európába jönni. Sőt, egyesek a családjából sajnáljak is, hogy abban a "furcsa" Európában él. Ö volt az egyetlen a családjából, aki katona is volt - Marokkóban egy családtag kell az egész família nevében katonaságot vállaljon. Öt nyelvet beszel: arab, marokkói és francia anyanyelvi szinten, németül nagyon jól, angolul kevésbé jól. Hét év korkülönbség van köztünk, én vagyok az idősebb. Lehet, ez is közrejátszott tartósnak bizonyult házasságunkban, mivel több türelmem volt egy akkoriban 23 éves arab sráchoz, mint egy fiatal lánynak. Én már akkor túl voltam egy hazásságon, gyerekem is volt. Mindketten sokat alakítottunk egymáson, tanultunk egymástól. Én a férjem által váltam magabiztos nőve. Abdul elolvasta a Bibliát is, van összehasonlítási alapja, a kereszténységet egyenrangúnak tartja saját vallásával. A párhuzamokat és saját vallását is jól ismeri és azt tartja, hogy azok a muzulmánok, akik nem arabul (nem eredetiben, hanem fordításban) olvastak a Koránt, azok helytelenül alkalmazzak és értelmezik. Engem meg mindig buzdít, hogy járjak templomba. Ö el szokott menni itt Kölnben is a Mecsetbe a pénteki imára, ha ideje engedi, de itthon nem szokott imádkozni. Mai napig is kívülről tud rengeteget idézni arabul a Koránból és azt próbálja nekem lefordítani, megmagyarázni. Például. a Charia törvényét, bár ő nem aszerint él, túlhaladottnak tartja. A többnejűség tiltva van már Marokkóban pár évtizede, ö személyesen is elveti azt.

– Okoztak-e valaha gondot önök között vagy önök és családtagjaik között az eltérő kulturális gyökerek?

– A vallás soha nem volt téma köztünk, tiszteletben tartottuk egymásét. Egyikünk sem próbálta a másikat meggyőzni, hogy áttérjen. Fával, ajándékokkal ünnepeltük a karácsonyt, ugyanakkor a ramadant is ünnepeltük. A férjem minden évben egy hónapig, a ramadan ideje alatt böjtöl. Mi ezt tiszteletben tartottuk, este viszont együtt ettünk vele, amikor ő is ehetett. A gyerekek ki is próbáltak önkéntesen a böjtöt. Sok kompromisszumot kellet kössünk, keresve mindenre a megoldást. A gyereknevelés miatt állandó vita volt (erről később). Én 25 éve nem főzök disznóhúst, felvágott formájában azért veszek. Ö is eszik disznót is, ha úton van (ha utazik, vagy vendégségben, ahol nem tudjak, hogy ő azt nem ehetné) és nincs más (ezt a vallás sem tiltja), sőt, alkoholt is iszik, mert a Korán azt nem tiltja. Engem nem zavar, hogy nem főzhetek disznóhúst, rengeteg alternatíva létezik. Tőle megtanultam az arab ételeket is főzni, így mindig változatos az étrendünk, hol magyar, hol török, hol marokkói, hol olasz, tehát mindent eszünk. Én járhatok szaunába (férfi-női vegyesbe), hordhatok miniszoknyát, szabad vagyok, a kolléganőkkel vagy barátnőkkel szórakozóhelyre mehetek, vagy egyedül nyaralni (voltam már többször is). Ezek az én saját szabadságjogaim ebben a hazásságban. A férjem teljesen megbízik bennem. Nem sok keresztény férfi lett volna ennyire liberális egy hazásságban. Előző, keresztény férjem sem volt az annyira, mint a muzulmán.

– Hogyan fogadta önt férje családja, illetve annak környezete, amikor hozzájuk látogatott, illetve az ön családja a férjét?

– Abdul családja nagyon kedvesen, szeretettel , tisztelettel és kíváncsisággal fogadott. Sokszor voltam a szülőknél, ismertem az apukát is, aki fiatal éveiben sokáig Franciaországban élt, jól beszélt angolul is (így értekeztünk) és tudta, milyen Európában élni. Anyósom a legjobb anyós, mert messze van - ez persze csak vicc. Mindig nagyon kedves, a kedvemben jár, az egész család szeretettel bánik velem és a gyerekekkel. Elfogadtak családtagnak, így bennfentesként tudtam megismerni a marokkói kultúrát. Az én családom Abdult a megismerkedéskor nagyon gyanakvóan fogadta. Biztattak, nagyon jól gondoljam meg, hogy egy arabhoz menjek férjhez: elveheti a gyermekemet, elhagyhat, mert lehet, hogy csak a német állampolgárságra törekszik, stb. Miután megismerték, teljesen megváltozott a véleményük, teljes jogú családtagként kezelik. A társadalom reakcióit sem szeretném figyelmen kívül hagyni: ismerősök, ismeretlenek az utcán furcsán néztek minket. Volt, akit zavart a látvány, volt, aki rosszallóan nézett.

– Hogyan egyeztethető össze a két kultúra a mindennapokban, családon belül? Például mi a helyzet a gyerekekkel?

– A gyereknevelés alapvetően különbözik a mi általunk értelmezettől. Ők nem is kimondottan nevelnek, hanem hagyják a gyerekeket felnőni, a vallás és a tradíciók adjak az alapot. Ugyanakkor domináns nevelés létezik náluk: a családfő dönt mindent el és ennek az egész család aláveti magát. Ez nem működött a mi családunkban, mert én a liberális gyermeknevelés híve vagyok. A férjem ezt rosszul értelmezte, széthúztunk, a gyerekek is láttak, érezték. A lányomat ugyanúgy szerette, mint a saját fiát, becsülettel fel is nevelte. Voltak a pubertásban kritikus helyzetek, amiket nem tudtunk megoldani, ennek ellenére nagyon jó kapcsolat alakult ki közte és a lányom között, most felnőtt korában még jobb. A fiunkkal sajnos nem tudott bánni, nem tudott egyenrangúságot kialakítani vele. Ez arra vezetett, hogy a fiunk ezt nem tűrte és nem tűri mai napig sem. Ez a kapcsolat köztük még megoldásra vár. Ám a sok nézeteltérés ellenére is sikerült integrált módon, sok közös programmal, nyaralással, az itteni életformát közösen élni. Nekem is néha nehezemre esett itteni szokásokat felvenni. Ilyen például Kölnben a Karnevál, nagy hagyománya van. De a migránsok is ünnepelik, mi is a gyerekekkel minden évben végigünnepeltük.

– Apropó, mit is jelent az, hogy "muszlim", hiszen főleg a média hatására igen nagy a zavar a fejekben?

– A legtöbb embernek a muszlimról rögtön a gyilkoló, harcoló muzulmánok jutnak eszébe. Sajnos, ők nem ismerik a muzulmán társadalmat. Sajnos, a Koránt nem sokan olvastak, azonkívül csak azt tudják erről a társadalomról, amit a média hirdet. Az extrém muzulmánok viszont valóban veszelyesek, de az egy kicsi réteg. A nagy többség teljesen normális, istenfélő és dolgos életet folytat, nem agresszívabbak, mint egy keresztény. Én több muzulmán országban jártam, voltam Törökországban, Egyiptomban többször is, Tunéziában és nem utolsó sorban rendszeresen Marokkóban. Mindegyik ország más, persze a hit ugyanaz, de mindenhol másként nyilvánul meg. A négy látott ország közül Marokkót és Törökországot tartom a legnyugatiasabbnak, bár Tunézia is hasonló szinten mozog. Egyiptom borzasztó elmaradott hatást keltett bennem, nőket még a hotelben sem láttam dolgozni, sehol, csak férfiakat. De ezt mint turista nem lehet megítélni, csak mint családtag. Ezért tudom a viszonyokat Marokkóban, mert nem turistaként élek ott. Ugyanúgy élnek ott a nők, dolgoznak, mint a férfiak. És már a dolgozó nők nem vállalnak csak 2 gyermeket, esetleg hármat. Marrakech 3 milliós város, nagyobb mint Köln. A nők nagyon emancipálták, önállóak, tudják, hogy mit akarnak. Modern öltözetben vezetik a robogójukat, autójukat. Egyre több az egyedül elő ember ott is, éppúgy mint nyugaton. Úgy a nők mint férfiak nem hazásodnak, és meg jól is érzik magukat ebben a státuszukban, bar a társadalmi normák ellenük szolnak. De lehet, hogy én nem látom helyesen, mert a fent említett országokban különbségeket tapasztaltam. Engem egyetlen negatív tulajdonságuk zavar: hogy álszent társadalmat építettek fel maguknak.

– Jogosak-e azok aggályai, akik félnek az érkezőktől, vagy csak politikusok rémképterjesztésének esnek áldozatául?

– Tény, hogy már az ittlevő, a menekülthullám előtti muzulmán réteg az egyetlen, aki itt szaporodik. A németek egy gyereket vagy egyet sem vállalnak. Így adott a helyzet, hogy a nyugatiak kihalhatnak. A társadalom elöregedett, ennek az lesz a következménye, hogy azok a népcsoportok, akik szaporodnak, fenntartják magukat, a többiek keverednek és így esetleg túlélik..Ezek a teóriák már rég ismertek itt, mégsem tesznek ellene semmit. A gyermek terhet és áldozatokat követel a szülőktől, erre ez a társadalom nem hajlandó, hanem a saját eletet akarja élni. A törvények sem túl gyermekbarátok, aki itt gyermeket vállal, csak úgy tudja megtenni, hogy a társa kell biztosítsa a megélhetést. Mivel itt sem olyan óriásiak az átlagbérek, nagyon meggondoljak a gyermekvállalást. Statisztikák készültek arról, hogy egy gyermeket felnevelni Németországban egy ház arába kerül (250-300 ezer €). Én úgy vélem, hogy a menekültek fogjak Németországot a kihalástól megmenteni. Ma már ilyen irányú beszélgetést is hallottam a rádióban. Örvendek, hogy már kezdik látni ezt.

– Mi lehet a megoldás ön szerint erre a helyzetre?

– A megoldást abban látnám, hogy a menekült népcsoportokat otthon kellene segíteni. Senki sem indul el szívesen "idegenbe", ha otthon jól érzi magát. Kényszerhelyzetben el kell hagyni a hazát, ami nem könnyű. Ezért ott kéne nekik segíteni, az országot felépíteni, képzést nyújtani nekik. Az ide érkezett menekülteket segíteni kell minden módon, hogy integrálódhassanak. Ha itt képzést kapnak, valamikor akár vissza is telepedhetnek, ha még akarnak. Jó szakmával jobbak az esélyeik a túlélésre akárhol.

– Melyek az önök további tervei?

– A legfontosabb célunk a (vissza)telepedés Erdélybe. A férjem az évek során alaposan bejárta, megismerte Erdélyt és Romániát. Nélkülem is sokat utazott, sok mindent látott. Az ő nagy vágya: Éradonyban letelepedni és ott élni. Ezelőtt 20 évvel, amikor először járt Adonyban, az első gondolata az volt, hogy ő ott szeretne élni. Akkor látott egy olyan üresen álló telket, amiről rögtön azt gondolta, hogy jó lenne megvenni. E terv megvalósításán dolgozunk jelen pillanatban is mindketten. Ő tanul magyarul, érteni sokat ért, beszélni is kezd. Ha ott fogunk élni, bizonyára könnyebb lesz a beszédet is elsajátítani.

– Biztos egzisztenciájuk van Kölnben, de lakásuk van Marrakechben is. Miért éppen Éradony?

– Mert elegünk van a mókuskerékből. Új egzisztenciát akarunk ott felépíteni, új céljaink vannak. Mindketten a természethez közelálló, önellátó és szabad életformát választjuk, várhatóan legszebb éveinket szeretnénk meg élvezni, ház körül és nyugalomban. Én (nyugati)turizmussal szeretnék foglalkozni, a férjemmel kettesben. Ő egy kis autókereskedést is szeretne, legalább amíg még nyugdíjat nem kapunk. És nem utolsó sorban az én házam az a legjobb hely a világon, nem vagyok, vagyunk "idegenbe", ott érezzük jól magunkat.

Rencz Csaba