Egy idős hölgy emlékei a zsidók deportálásáráról

Olvasva az újságban megjelent írást a szatmári zsidók deportálásáról fontosnak tartom, hogy elmeséljem az én történetemet, hiszen én közvetlenül átéltem ezt a tragikus eseményt. Édesanyámat születésem után vesztettem el, 1939-ben. Az ő legidősebb bátyja fogadott magához, aki cipészmester volt, katolikus ember. A felesége, a nevelőanyám csengeri születésű zsidó asszony volt. A családunkban több vegyes házasság is volt, az unokahúgom és a nagynéném is zsidóhoz ment férjhez. Nevelő szüleim egyetlen gyermeke tífuszban halt meg, még mielőtt engem magukhoz vettek volna. Mi a családban egyaránt ünnepeltük a katolikus és a zsidó ünnepeket, a csólent főzés szokása azután is megmaradt, miután a nevelőanyámat elvitték. Emlékszem, a sarkantyú volt a kedvenc virága. 1944 tavaszán, amikor Szatmáron is elkezdődött a zsidók üldözése, én öt éves gyermek voltam. Úgy emlékszem, hogy anyuka nem járt ki a házból, nagybátyám pedig többször járt a szigorencián. Akkor már elkezdték összefogdosni a zsidókat és a gettóba zárták őket. Anyámat később vitték el, pünkösd vasárnap jött érte a fiáker. Úgy tudom, hogy egy asszony az utcából szólt a hatóságnak, hogy a nevelőanyám is zsidó, miután az ő zsidó férjét már korábban elvitték a gettóba. Anyámat a csendőrségre vitték, amely a régi Victoria mozi mellett állt. Emlékszem, hogy ebédet vittünk az anyukámnak, és én kisgyermekként kellett átnyújtsam neki a kosarat a fosznideszka kerítésen keresztül, mert a bátyámnak nem engedték meg. Három nap múlva kihajtották őket, mint az állatokat a posta oldalára. Én kétségbeesetten sírtam, ordítottam az anyukámért. Egy mellettem álló kakastollas csendőr megfenyegetett, hogy a puskatussal ver fejbe. Nagybátyám védelmemre kelt „Inkább engem üssön, mint ezt az ártatlan gyermeket!”A Rákóczi úton keresztül hajtották a tömeget a csendőrök a Sugár útra, majd az állomásra. Bátyámmal, és nagymamával kísértük végig a menetet, láttuk, ahogy felterelték őket a vagonokba. Soha nem láttam többé a nevelőanyámat, később tudtam meg, hogy Auschwitzban a C lágerben halt meg. Korábban már műtve volt, gyenge volt a szervezete. A nővérét is elvitték, az ő fia visszatért a lágerből, azután nem tudom mi történt vele. A háború után nem igen volt szabad a deportálásról beszélni, 48 tavaszán költöztünk át a Zrinyi utcába (mostani Retezatului) a zsidó imaház mellé. Az utca végén volt egy zsidó népkonyha. Szombat délelőttönként sovány, szegényes kinézetű zsidó embereket láttam ott sorban állni, várták a csólentet, kislányként ijesztőnek láttam őket. Ma is nagy fájdalom és szomorúság nekem erről beszélni, de sajnos velem megtörtént.

Nagykárolyi olvasónk