Egy író több név mögött

A beszélgetést, mint ahogy az már évek óta megszokott, Kőrössi P. József, Nagyváradról elszármazott magyarországi író, könyvkiadó vezette. Az est első harmadában Darvai László fiatalkoráról, Szegedhez, Budapesthez és Berlinhez való viszonyulásáról faggatta őt Kőrössi. „Budapestet eleinte utáltam, szorongtam benne. De mostmár nem tudnám elképzelni, hogy elköltözzek onnan, mert nagyon sok barátom van ott. Akkor érzem jól magam, ha megvannak a kis köreim, bár igaz, a zöldségesekkel még hadakozom” - árulta el Darvasi derűt váltva ki szavaival a közönségből. Mint bevallotta, Berlint, ahová többször visszatért ösztöndíjasként, nagyon szereti, szinte jobban ismeri már mint Budapestet. „A szemem láttára alakult át Berlin. Az egész város pezseg, él, de még mindig megismerszik az egykori kelet-németországi ember a tartásáról, az öltözködéséről. Érdekes, hogy ez érvényes a fiatal generációra is” - mondta. A szegedi éveit felidézve hagsúlyozta, hogy a helyi írók között annak idején nem volt rivalizálás, közösen alapítottak lapokat, nem sokkal a rendszrváltozás előtt - Pompeji, Harmadkor, Aetas – ebben az időben ő is szerkesztőként tevékenykedett. Bevallotta: „Pocsék szerkesztő voltam: nem voltam elég figyelmes és alázatos.”

Álnevek

A könyveinek külföldi fogadtatásáról szólva kijelentette, hogy bár több nyelvre lefordították már műveit, angolra még nem, mert az angol könyvpiac a legkevésbé befogadó az összes közül. Ezen a helyzeten az sem segített, hogy amióta felesége Amerikában tanul, azóta ő is sokat jár New-Yorkba. A magyarországi irodalmi életről humoros képet festett szavaival Darvasi László: „Ha van hat író, akik közül öt jelen van egy helyen, akkor ők a hiányzó hatodikról beszélnek. Ez az irodalmi élet.”Ezt követően a művész irodalmi álneveiről beszélt a megjelenteknek, akik megtudták, hogy különösen Szív Ernő alakja kapott fontos jelentőséget életművében. Erről a pszeudonimről így vallott: „Három évig tanítottam a főiskola után, majd elmentem újságírónak a Dél-Magyarországhoz. Nem akartam az üzemi tudósításokat Darvasi László névvel aláírni, ezért találtam ki a Szív Ernő evet, de azt vettem észre, hogy Szív Ernő se akarta ezeket a tudósításokat aláírni. Ezért Szív Ernő elkezdett tárcákat írni. Szív meg akarja találni a világ szép pillanatait.” Darvasi hozzátette, hogy a Szív Ernő névvel szignált tárcákban Szép Ernő és a két vilégháború közötti magyar próza nyelve ismerhető fel. Elárulta továbbá, hogy heti két-három tárcát ír, immár húsz éve. Mint mondta, a tárca világa a napilap, vagy a hetilap, ahol elég mint egy gyufaszál, míg egy könyvben egymást oltják ki ezek a rövid írások, ezért a tárcákat egy kötetben külön szervező elv szerint kell megszerkeszteni. „Könnyen írok, csak az ötlet legyen meg. Az utólagos javítással nem foglalkozok, mert minél tovább írja az ember a tárcát, annál rosszabb” - árulta el az író.

A mesélő centrumkerülő

Az est utolsó harmadában Darvasi a gazdag fantáziavilágú regényeire terelődött a szó. Ezekről szólva Darvasi kijelentette: „Alkatilag fantáziálok. Amikor regényt írok, látom, hogyan történik meg az esemény, és leírom. Nem tervezek előre, de a már megírt részekhez visszatérek” - avatta be a közönséget alkotói műhelytitkaiba. Darvasi László mindehhez hozzáfűzte:
„A teremtés műformája a legenda. Én nagyon tisztelem a titkot, nem akarom felfejteni azt. Ha nincs titok a szövegben, az az írás statikussá válik.”
A továbbiakban Kőrössi színdarabjairól, illetve arról kérdezte a művészt, hogy miért nem ír már költeményeket. Előbbire válaszolva Darvasi kijelentette: „A színház nekem csak kirándulás, de szeretem”, míg a második kérdésre így válaszolt: „Már egyáltalán nem írok verseket. A költő mindig a centrum felé tör, én pedig szeretek körbe-körbe járni, elmesélni szeretek dolgokat.” Végezetül a kritikához való viszonyáról szólva elárulta, hogy nem nagyon szokta megérteni a tudományos nyelveztű tanulmányokat, majd azt a megfigyelését fejtette ki, miszerint a könyvek fölött a kritikai iskolák csapnak össze, így a kritika nem a konkrét műről, hanem a kritikai iskolák harcáról szól tulajdonképpen. A meglehetősen hosszúra nyúlt, két és fél órás beszélgetés dedikálással zárult.

Pap István