Szenvedések kútjának mélye

Kegyetlenül őszinte és életszagú, ugyanakkor fájdalmasan mély előadást láthattunk Füst Milán Radu Afrim által színpadra állított, Boldogtalanok című darabjának péntek esti bemutatóján

Milyen volt? Órákig lehetne beszélni minden jelenetről anélkül, hogy szavakba tudnánk önteni a bennünk felszakadó kimondhatatlant. Amelytől a közönség minden tagja érintettnek érezte magát, függetlenül attól, hogy az előadás végén a legfájóbb pontján telibe talált, sebzett önbecsülés felháborodásával, avagy a katarzis élményével gazdagodva hagyta el a színházat. Amihez nem lettek volna elegendőek a hagyományos színjátszás általánosan elfogadott eszközei. Amitől a színészek szinte szárnyakat kaptak, emberi és művészi teljesítőképességük legjavát adva „hozták át” látványban, mozdulatokban mindazt, ami a szavak kifejező erejét meghaladta. Amitől a darab a tehetetlen emberi szenvedés egyetlen, korokon, nemzeteken áthangzó segélykiáltásává lett.

Radu Afrim szavának állt: sikerült áthoznia Füst Milán világának egész bonyolult valóságát a mába. Méghozzá úgy, hogy a színek, fények, történések naturalista és szürrealista elemeket váltogató kavalkádjában elképesztően szuggesztív módon képes szólni az emberről, az emberhez. Kegyetlenül igaz tükröt tartva a tegnap és a ma valódi önmagukat keresve is szerepekben tetszelgő, boldogságkereső boldogtalanjainak.

Milyenek is vagyunk?

Füst Milán hősei nem jók és nem rosszak: olyanok, amilyenné sorsuk alakította őket — az pedig olyan, amilyenné ők maguk tették. Lehet velük kapcsolatban erkölcsi kategóriákról, gazdasági válságról, érzelmekről vagy nyomorról mondani hangzatos közhelyeket, csak annyit ér, mint a (Bíró József által zseniálisan megformált) özvegy Húberné megjátszott süketsége. Aki úgy teszi tönkre saját gyermekei jövőjét, hogy önmagát mindvégig szánalomra, sőt szeretetre méltónak hiszi. A lelepleződés után pedig úgy menekül a halálba, hogy tulajdonképpen mindvégig a megmentés illúziójába kapaszkodik.

Ami Róza, Vilmos és Vilma kapcsolatát illeti, inkább beszélhetünk egyéni sorsok egymással ütköző megoldási kísérleteiről, mint szerelmi háromszögről. László Zita az állítólag szeretett férfit a teljes önfeladás árán is „megtartani” igyekvő Rózája egyszerre gyilkos és áldozat. Húber Vilmos (Galló Ernő) félbemaradt nyomdásza az önsajnálatba és tehetetlenségbe annyira belefásult, hogy képtelen szeretni bármelyiküket is. Élettársához kényelme és a család illúziója köti, a Róza által hozzájuk költöztetett Vilmában (Varga Andrea) pedig annak hamvassága kínál menekülési lehetőséget a szánalmas valóság elől. A kislány számára pedig, aki mindent arra tett fel, hogy valakinek fontos legyen, a kegyetlen igazság pillanatában nem marad más út, csak a halál. Némethy Zsuzsa Rózsija éppen olyan árnyaltan megformált, boldogságra vágyó boldogtalan, mint Zákány Mihály hentesmestere, vagy Nagy Csongor orvosa. De egyikük sincs tekintettel a többiekre, holott mindent azoktól várnak. Iuliana Vâlsan színpadképe korokon átívelő, jellemeket festő telitalálat.

 Báthory Éva