„A nyomor ellenére élvezik az életet”

Nagyvárad- Kruzslitz Imre, a Barátok temploma segédlelkésze néhány évvel ezelőtt önként vállalt misszióként nyolcvan napot töltött a kenyai Embu városában. Olyan élményekben volt része, és tapasztalatokra tett szert, amelyekre talán kívülállóként nem is gondolunk.

Kruzslitz Imre atya oltártestvérei többségétől eltérően gyermekkorában nem papi pályára készült, inkább arra vágyott, hogy villamosmérnök váljék belőle. A Jóisten megengedte neki, hogy ez az álma teljesüljön: 1998-ban végzett a Nagyváradi Egyetem műszaki karán, majd vargabetűkkel tűzdelt közel tíz év következett az életében: dolgozott értékesítőként, középiskolai tanárként, telefonokat telepítő MATÁV-ügynökként és főmérnökként is Budapesten. 2007-ben fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy mégis inkább a papi hivatást választaná, mert úgy érezte, az Isten továbbra is megszólítja őt. Megkereste Exc. Tempfli József akkori megyés püspököt, majd egy speciális képzési program keretében felvették az egri szemináriumba, ahol először egy nulladik évet kellett eltöltsön, ami abból állt, hogy havonta egyszer kellett bejárjon a szemináriumba, miközben tovább folytathatta civil életét, hogy kiderüljön, valóban komolyan gondolja-e a papi hívatást. „Ekkor kaptam a Jóistentől a meghívást, hogy Afrikába menjek”- emlékszik vissza.

Önkéntesként

Amúgy érdekes története van annak, hogy miért éppen az önkéntesség jutott az eszébe. Az éppen aktuális munkahelyén egy kolléganője böngészte az újsághirdetéseket, mert a cégcsoport tönkremenetele miatt munkát keresett, s egyszer csak felkiáltott: na, ki az a hülye, aki vállalkozna arra, hogy önkéntesnek menjen Afrikába? Imréhez az angol nyelvterület áll közel, ezért olyan helyeket próbált keresni, ahol angolul lehet kommunikálni. Több lehetőség közül választhatott, végül önerőből, saját szervezésben jutott ki a fekete kontinensre. Találkozott egy hölggyel, aki már dolgozott ott önkéntesként, ezért voltak kenyai ismerősei. Rajta keresztül lépett kapcsolatba szerzetesnővérekkel, akik befogadták őt 80 napra.

Az utazást megelőzően nagyon sokat segítettek neki a missziós tevékenységgel foglalkozó Verbita társaság tagjai, akik beszámolót tartottak kinti élményeikről, így képet kaphatott arról, hogy élnek a harmadik világbeli országokban, milyen kihívásokra számíthat. Ezzel együtt egy hónapnak kellett eltelnie Afrikában addig, míg megértette, hogy tulajdonképpen miről is beszéltek neki a misszionáriusok. „Aki soha életében nem érzékelte az ottani légkört, annak nagyon nehéz megértenie, sőt én azt gondolom, hogy teljes egészében meg se értheti, hogy mi folyik ott, milyen ott az élet”- hangsúlyozza. Természetesen ő is rengeteg védőoltást kapott, többek közt sárgaláz, veszettség, hepatitisz ellen. „Nyilván van egyfajta félelem az emberben az ismeretlen iránt, de a szükséges felkészülés segít túllépni ezen”- mondja. Megjegyzi: kiutazása előtt nem érezte úgy, hogy terrorista veszélynek lenne kitéve, mert azért biztonságos környezetbe ment, egy rendházba. A helyszínen viszont azért megtapasztalta, hogy a biztonság és a béke nagyon törékeny. Egy alkalommal például alig két napig volt kint, s azt látta, hogy körbezárták hermetikusan a fővárost, Nairobit egy konfliktus miatt, valamilyen gyilkosokat kerestek, a tévé pedig azt közvetítette, hogy a hajtóvadászat során a kommandósok hogy hatolnak be házakba. Ugyanígy a városban, ahol lakott (Embu), szintén két napig volt valamiféle lázongás, egy nagyobbik törzs egy kisebbet ki akart kergetni a településről. Az instabil helyzet miatt napközben nem mentek ki a rendházból, esténként azonban lecsillapodtak a kedélyek, és végül két nap leforgása alatt az érintettek megoldották a problémát.

Pozitív diszkrimináció

Az apácák közt volt két fehér bőrű, olasz nővér, a többiek viszont mind feketék voltak. Embuban egyébként nagyon kevés fehér ember él, ezzel kapcsolatban két érdekes történetet osztott meg velünk Imre atya. Felidézte: egyszer gyógyszertárba ment az egyik nővérrel, s egy kisgyermek elkezdett sírni, mikor meglátta őt. Zavarta a dolog, ezért kiment, mirefel a gyermek elhallgatott. Amikor azonban visszament, megint elkezdődött a bőgés. Miután elmentek, a nővértől tudta meg: a gyermek azért sírt, mert még soha nem látott fehér embert, s bizonyára azt hitte, hogy bántani fogja őt. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a gyarmatosítók már rég kivonultak, és sok fehér misszionárius is elhagyja az országot, ezért már felnövekvőben van egy olyan generáció, mely nem tud mit kezdeni egy fehér emberrel. Amúgy míg Európában és az Egyesült Államokban az afroamerikaiak sokszor sajnos rasszista támadásoknak vannak kitéve, Kenyában épp fordítva, pozitív diszkrimináció alanyai a fehérek. Ezt támasztja alá a tisztelendő másik emlékezetes élménye. Egyik nap egy iskolába látogatott, s mikor meglátta őt, az igazgató leállította az oktatást. Kisebb ünnepséget szerveztek a tiszteletére, még csoportképet is készítettek vele, mint valami hírességgel. A kenyaiak egyébként is nagyon barátságosak az idegenekkel, „a nyomor ellenére is szeretik élni az életüket”. Találkozott olyan férfiakkal is egy kórházban, akik annak ellenére derűsek voltak és mosolygósak, hogy az egyiknek hiányzott mindkét keze, a másiknak pedig mindkét lába. Jellemző ugyanakkor az is, hogy a helyiek leszólítják azokat az idegeneket, akiknél fényképezőgépet látnak, s azt kérik tőlük, hogy készítsenek róluk fotókat.

Ünnepségek

A nővérek, akiknek a rendházában Kruzslitz Imre lakott, egy árvaházat és egy iskolát működtettek. Az előzetes megállapodás arról szólt, hogy az árvaházban fog tevékenykedni, kicsi gyermekekkel foglalkozni, eteti majd őket és játszik velük. Angolul kommunikált velük, érdekes módon Kenyában még az utcagyerekek is kitűnően beszélnek angolul. Az őslakosok egymást közt szuahéli vagy különböző törzsi nyelveken beszélnek, utóbbiból 40-et használnak- meséli.

Egy kis idő elteltével azonban a nővérek rájöttek, hogy nem nagyon ért a gyermekekhez, ezért utána inkább ajtót javított, festett, villanyt szerelt, és ezekhez hasonló házimunkákban nyújtott segítséget. Az olasz nővérek tisztában voltak azzal, hogy Európa melyik vidékéről érkezett, de amúgy ez nem volt különösebben téma köztük. Rengeteg sok programot szerveztek viszont a számára, kihasználva azt, hogy a harmadik világbeli országokban nagyon tudnak ünnepelni. „Annyi ünnepségen voltam ezalatt a nyolcvan nap alatt, mint itthon soha. Mindent ünnepelnek, s az időnknek egy jó részét az töltötte ki, hogy elmentünk ezekre a fesztiválokra”- idézi fel az élményeit. Hozzáteszi: nagyon érdekes, hogy ezek az énekek és táncok magával ragadják az európai embert is.

Táncmozdulatok

Az Úrnapi szentmisén például nem jött, hogy higgyen a szemének, amikor azt látta, hogy táncol előtte a 74 éves apáca. További érdekesség, hogy ilyenkor egy autón hordozzák körbe a városban az oltáriszentséget, az utcán álló tömegek pedig énekelve bekapcsolódnak a menetbe. Elől egy fúvószenekar halad, utána pedig népviseletbe öltözött asszonyok rázzák magukat, táncolnak, pörögnek, és a templomba való bevonulás is ugyanígy történik. Ha csak a plébános van jelen, akkor egy, ha a püspök is részt vesz a misén, akkor két tánckar dukál. És ugyanilyen vidám hangulatban zajlik a szentmise is, általában törzsi nyelven. A pap nem szégyell egyszerű, nem megterhelő, hanem természetből fakadó táncmozdulatokat tenni a felajánláskor, és a hívek sem azért kurjongatnak, vagy táncolnak, mert tiszteletlenek lennének, hanem mert boldogok. Az ország 33 százaléka katolikus, de sok a protestáns (anglikán) vallású is, a kereszténység tehát utat tört magának Kenyában, valamint kevés muszlim is él. Vannak ugyan nagy, akár két ezer főt befogadó templomok is, de inkább a kisebb templomok a jellemzőek, nádfedéllel, szentképek és szobrok nélkül. Feltűnően sok fiatal és középkorú jár a misékre, és általában megtöltik a templomot.

Szafari

Azzal talán mindenki tisztában van, hogy Kenyában szokás szafarikat szervezni, ahol nemzeti parkokban az érdeklődők testközelből láthatnak elefántokat vagy oroszlánokat, nem is ez az érdekes, hanem az, hogy ha csak utazik az ember az országban, az is kész szafari már- meséli Kruzslitz Imre atya. Egyszer például Mombasába utazott, és az út szélén ott evett egy hatalmas, vörös színű, számára ismeretlen fajta majom. Emellett Kenyában nem csupán a macska, hanem a majom is háziállatnak számít, a nővérek és a szomszéd kertjében is éltek majomcsaládok a fákon. „Ahogy nálunk kóbor macskák, ott majmok élnek az emberek közelében, s bizony belátogatnak a házakba is. Előfordult, hogy a majom bejött a konyhába, az ebédlőbe, s a gyümölcstálból kiszolgálta magát banánnal, s aztán kiment”- emlékezik vissza a tisztelendő. Hozzáteszi: bár nem veszélyesek, azért nem lehet megsimogatni őket, ő is próbálkozott egy alkalommal ezzel, de a majom elfogadta ugyan a felkínált banánt, ám utána fújt rá, és megpróbálta megharapni.

A legmélyebb nyom

A legmélyebb nyomot, ami a hívatásában is megerősítette, hogy az Úr a papságra hívja őt, az elő szentmisék hagytak Imre atya számára, „amikor Isten jelenléte szinte kézzel fogható volt”. Hangsúlyozta: tényleg az Istennel való találkozások élményét nyújtották számára ezek a misék, valósággal élővé váltak az imák. Emellett más szempontból ugyan, de szintén maradandó élményt nyújtottak számára az országban tett utazások, az emberekkel való találkozások is. Beszélgetésünk végén megjegyzi: egyszer szívesen visszatérne tehát Kenyába, ha lenne rá módja és anyagi lehetősége.

Ciucur Losonczi Antonius