Nézz szembe saját múltaddal!

Hetvenegy évvel ezelőtt szörnyű dolgok történtek a világban. Tömeggyilkosok milliókat és milliókat küldtek a telhetetlen halál torkába. A koncentrációs táborokban a halál volt az úr. A sors különös kegyeltje lehetett az, aki túlélte.

Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa szervezésében „Találkozás az Észak- Erdélyi Holokauszt túlélőkkel” című kerek-asztal beszélgetést tartottak. A túlélők közül hármat szólaltattak meg a Főkonzulátus zsúfolásig telt rendezvénytermében.

Találkozás a holokauszt- túlélőkkel

Az eseményt felvezető bevezető beszédében Mile Lajos főkonzul köszöntötte az Észak- Erdélyben élő túlélőket, utalt arra, milyen szörnyű, kegyetlen dolgok történtek a második világháború idejében. Egyetlen nemzetnek vagy személynek sem teljes az önismerete, ha nem néz szembe saját múltjával. „Erkölcsi parancs minden nemzetnek szembe nézni a saját múltjával.” Örömmel állapította meg a sok érdeklődő fiatal jelenlétét a zsúfolásig telt teremben.

A moderátor szerepét dr. Gidó Attila, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa vállalta. Néhány támpontra hívta fel a figyelmet. Hetvenegy évvel ezelőtt Magyarországot megszállták a németek, mely után fontos személy-cserék történtek a vezető apparátusban. 1944. május 3.-án kezdődött a gettósítás, mely a csendőrök bevonásával történt. Kolozsvárról és környékéről 18 ezer zsidó került a gettóba. Május. 25.-én Kolozsvárról indították az első transzportot Auschwitzba. Június 9.-ig lezárult a kolozsvári zsidóság deportálása, alig maradt zsidó személy. A háború befejezése után, 1945-1946-ban, a 160 ezres észak-erdélyi zsidó közösségből 30-35 ezren maradtak meg.

Idők folyamán, biológiai életük következtében ez a szám is csökkent.

A túlélésre való visszaemlékezés

A Főkonzulátus három olyan személyt hívott meg, akik 1944-ben még gyerekek voltak. Nussbaum László, Mureşan Judit, Szilágyi Júlia, gyermekként kerültek Auschwitzba. Saját élettörténetüket mondták el azzal a szándékkal, hogy megismertessék egy olyan korszak eseményeit, történéseit, melyeknek megismétlődésére soha ne legyen lehetőség.

Felszólalási sorrendben: Nussbaum László éveinek száma 8-al kezdődik, hangsúlyozta, hogy a megismerésnek egyik formája a túlélésre való visszaemlékezés. Minden visszaemlékezés szubjektív jellegű. Ugyanazt a helyzetet mindenki másként látja. „Semmi értelme nem volna erről beszélni, ha nem ismétlődhetne meg. De megismétlődhet.” Nemcsak arról van szó, hogy elmondják az emlékeiket, hanem tudatosítják, ilyen szörnyűségnek nem szabad történnie. Amikor Auschwitzból kiszabadultak megesküdtek: „Ez nem ismétlődhet meg”. A valóság az, hogy idő teltével Európában megölnek albánokat, szerbeket, mert azok albánok meg szerbek. És folytathatnánk... Beszélt arról, miként vitték el a családját, tették gettóba, majd az első transzporttal Auschwitzba. Csíkos ruha, szöges drót. Sajnálja, hogy nincs emléke az utolsó pillanatról, amikor még láthatta Édesanyját. Elvesztette szüleit. Hamar rájött arra, milyen pokol Auschwitz. Öccsét még munka transzportba sorolták. Naponta 10-12.000 embert gázosítottak el. Végül az öccse is meghalt.

Az auschwitzi koncentrációs táborban három főtevékenység zajlott. Működött a halálgyár. Egyes embereket Németországba küldték rabszolgamunkára. Orvosi kísérletezést végeztek embereken. Auschwitzból Buchenwaldba került, ahol valamivel elviselhetőbb volt a helyzet.

Az emberek jó része elismeri a holokauszt szörnyűségeit, viszont azt mondják, ez csak diktatúrában történhetik meg. Végig mennek a történések során, az emberek 90%-a arra a következtetésre jut, hogy „velünk ez nem történhet meg”.

Mureşan Judit szintén 15 éves volt. Szerencsésebb helyzetben volt. Négyük közül hárman tértek vissza. Nem voltak a kolozsvári Téglagyári gettóban. Rendőrségre vitték, cellákba zárták. Megverték. Végül őt, mint kiskorút elengedték. Valaki magához vette. Beszélt a család kálváriájáról. Elkerültek Kistárcsára, majd Budapesten a Nagymező utcában, egy csillagos házban kaptak egy szobát. A nyilas puccs után a férfiakat összeszedték, elvitték az édesapját is. Az édesapja óráját és jegygyűrűjét egy idegen hozta haza. Szerinte abban az időben a legtöbb embernél az idegenuszítás erős volt. De voltak olyan egyének, akik megőrizték emberségüket. Beszélt azokról történésekről, melyeket 15 évesen átélt. Emlékeiben magmaradt olyan személy képe, aki megpróbált segíteni. Eljutottak a Budapesti gettóba, ahol abszolút éhezés volt. A nőknél hormonzavar jelentkezett. A felszabadulás utáni helyzetükre vonatkozólag elmondta, hazatérve, nem volt kereseti lehetőség. Nagyon nehezen éltek meg. A mai helyzetre vonatkozólag felhívja a figyelmet, hogy léteznek a mai Európában is szélsőségesek, egyes megnyilvánulásuk megerősödik.

Szilágyi Júlia nyolc éves volt. Túlélését annak köszönhette, hogy illegális határátlépővel, családjával Bukarestbe menekültek, ahol a balkáni kiskapu érvényesült. Hamis iratokkal, az édesanyja, testvére és unokatestvérei elmenekültek, ennek köszönhetően nem kerültek gettóba. Vállalva a kockázatot. A családban vegyes házasság is volt. A család keresztény része segítette a család zsidó részét. Abban az időben, amikor valaki a másikon segített, ő maga is üldözötté vált.

Nehéz időkre emlékezni ma is kötelesség. Az utódok számára olyan eseménysorokat felidézni azért is fontos, hasznos, mert az idő múlásával sok minden elfelejtődik. Márpedig közelmúltunk bizonyos eseményeiről megfeledkezni bűn. Arra kell törekednünk, hogy ilyen történelmi események ne ismétlődhessenek meg.

Csomafáy Ferenc