Postumus Magyar Örökség-díj Veres-Kovács Attila várad-olaszi lelkésznek

Szombaton postumus Magyar Örökség-díjban részesült az egy éve elhunyt Veres-Kovács Attila várad-olaszi református lelkész. Az ünnepség a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében volt. 

Megható és szép ünnepség keretében adta át az idei Magyar Örökség-díjakat, szám szerint hetet, december 15-én, szombaton a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság állampolgári javaslatok alapján, talán a leginkább az alkalom illő környezetben, vagyis a Magyar Tudományos Akadémia budapesti, Széchenyi téri székházának dísztermében. Veres-Kovács Attila néhai várad-olaszi református lelkipásztor egyházépítő, kultúraszervezői és honismereti munkássága miatt bizonyult méltónak e kitüntető címre, illetve arra, hogy bekerüljön a magyarság láthatatlan szellemi múzeumába.

Az ünnepségen egy 63 fős várad-olaszi gyülekezeti küldöttség is részt vett, az utat Dénes István-Lukács és Nacsádiné Csuka Melinda lelkészek szervezték, illetve Jakó Sándor kántor is részt vállalt ebben az előzetes levelezésekkel, fényképek küldésével.  Az emlékezők a Körös-parti templomból indultak útnak egy rövid áhítat után a reggeli órákban, hogy aztán dél körül érkezzenek meg Budapestre. A laudátor Veres-Kovács Attila barátja és szolgatársa, dr. Kocsis Attila debreceni református lelkész volt, aki három minőségi jelzővel méltatta őt. Szívbemarkoló és könnyfakasztó  momentuma volt a rendezvénynak, amikor egy felvételről Veres-Kovács Attila alakját, jellegzetes beszédmódját idézték. A díjat Dénes István-Lukács jelenlegi várad-olaszi lelkész és az özvegy, Veres-Kovács Valéria vette át.

Laudáció

Laudációjában dr. Kocsis Attila debreceni református lelkész felidézte: alig egy éve annak, hogy földi élete hirtelen megszakadásakor számtalan méltató és megemlékező írás idézte fel Veres-Kovács Attila személyét. Tudjuk, tudjuk, ezek töredékes emberi gondolatok, akkor és most is fájdalommal megterheltek, a veszteség érzésével sötétítettek. Esztendő távlatából azonban visszatekintve a töredékes összeállhat egy rendezett mozaikká, a megterhelt felszabadulhat egy méltó emlékezéssé.

Veres-Kovács Attila életének, szolgálatának összefoglalását szerinte három jellemző vonásban sűríthetjük össze: rendíthetetlen hit, a harmónia szeretete és a csillapíthatlan tettvágy. Ebben a hármasságban teljesedett ki mindaz, amit életműnek is nevezhetünk, aminek okán méltó elismerésben részesülhetett. Élete nagy kiváltsága volt, hogy lelkipásztorként szolgálhatott gyülekezeteiben, ahol rendíthetetlen hittel hirdette az evangéliumot. Ő a jó hír hordozója és hirdetője volt, hiszen erre és ebben kapta elhivatását. Másképpen nem is tehette volna, hiszen Jeremiás prófétához hasonlóan, csontjaiba rekesztett tűzként izzott benne a kimondható, de mégis kimondhatatlan bőségű üzenet. Minden választott tisztségében ennek rendelte alá a szolgálatát. Mindezeken túl, az ifjúsági, a fiatal lélek- és hitbéli segítése, nevelése számára jövőkérdés volt. Lelkészi pályára buzdított, lelkészi pályán elindulókat atyai tanácsokkal ellátott, mindenkinek tudott adni útravalóként „hamuban sült lelki pogácsákat”. Felismerte és felhasználta a digitális világ adta lehetőségeket az evangélium hirdetése érdekében, ha valaki, akkor ő megharcolta a hit nemes harcát.

Sokat köszönhetünk

A harmónia szeretete mutatja azt a minőségi életet és munkát, amelynek látható jegyei és jelei vannak mindenhol, ahol megfordult. Mindenben a lehető legjobbat, az emberileg kihozható legteljesebbet munkálta, mert ebben is azt vallotta, a dolgokat nem 9nmagukért csináljuk, hanem Isten dícsőségére és embertársaink javára. A szó klasszikus és átvitt értelmében mecénás volt. A kisebbségi lét minden terhével sújtott művészek teret, lehetőséget kaptak nála a bemutatkozásra. Ugyanakkor aligha volt Nagyváradon olyan kulturális esemény, ahol ne mutatott volna példát a jelenlétével. Életének harmadik minőségi jelzője pedig a csillapíthatatlan tettvágy volt. Nem állt meg ötletszinten, nem kesergett, hogy nincsenek rendelkezésre álló források, a hivatali útvesztőkben elvész az ügy. Kész és képes volt elmenni a végsőkig, és még azokon is túl egy kicsit, mert hitte, tudta, a megimádkozott terveken ott van, ott lesz Isten áldása. Sokat köszönhetünk tehát neki és sokkal tartozunk neki, de ebből most visszaadhatunk neki azzal, hogy méltó módon elismerjük rendíthetetlen hitét, harmóniát teremtő szeretetét és csillapíthatlan tettvágyát. Hiszen mindezeket Isten szolgálatában és mindannyiunk javára tette.

A várad-olaszi református templomban tartott vasárnap délelőtti istentiszteleten megemlékeztek a gyülekezett közösségében a szombati díjátadóról, illetve Nacsádiné Csuka Melinda lelkésznő megmutatta az oklevelet és a kitüntetést, melyeket meg lehetett tekinteni.

Ciucur Losonczi Antonius