Kommentár: A folyamatosan félbeszakadt rendszerváltás

Huszonöt éve, 1989. december 16-án Temesváron a felháborodott tömeg meg akarta akadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását. A következő napokban a megmozdulások átterjedtek az ország más vidékeire, és forradalommá terebélyesedve elsöpörték Nicolae Ceausescu román kommunista diktátor uralmát, lerombolva a Hallgatás falát.

Ki hitte volna akkor, hogy valóban lehetséges egy mélyreható változás lehetőségét előidézni, megdönteni a diktatúrát, széjjeltépni a nemzeteket béklyóba kötő mindenható kommunista rendszert? A csoda végbement, ugyanis a szabadsághoz és a demokráciához ragaszkodó polgárok eltökéltsége, tenni akarása nem ismert határokat. A kommunizmus embergyalázó fertőjéből, az elszenvedett megaláztatásokból, a méltánytalanságokból, az élelmiszerhiánytól és minden egyébtől, ami a vasfüggönyön belüli állapotokat jellemezte, elemi erővel tört fel a sorsunk irányításának, az igazságosságnak, a szabadságnak mindent elsöprő folyama. Ennek már többé nem lehetett útját állni. Az 1989-es temesvári események jól példázzák azt, hogy minden lehetséges.

Szabadságunk kivívásának pótolhatatlan megélése mellett az új korszak lehetőséget teremtett a magyar-román együttműködés lehetőségére, valamint a magyar-magyar megbékélésre.

Nem véletlen az, hogy az utóbbi évek folyamán egyes körök folyamatosan, rendszeresen csökkenteni akarják Tőkés László, valamint a magyarság történelmi szerepét a 25 évvel ezelőtt népfelkelésben. Gondoljuk csak a politikai boszorkánykonyha aktuális „készítményeire”: Tőkés László állami elismerésének visszavonására, a székelyzászló-ügyre, a himnusz-hisztériára, a Mikó kollégium vissszaállamosítására, és még hosszasan sorolhatnám az erdélyi magyarságot érintő „hangulatjavító” fogásokat. Újból és újból előveszik a magyar kártyát, hogy kételyeket ébresszenek bennünk, hogy elbizonytalanítsanak, hogy rosszul érezzük magunkat szülőföldünkön. 25 évvel a kommunizmus úgymond bukása után is. Egy percig se higgyük azt, hogy a dolgok menete visszafordíthatatlan, mát jól tudjuk, hogy ez nem így van.

De nemcsak a magyar-román kapcsolatok véreznek ezer sebből, hanem a romániai társadalom szénája sem áll jól. Nem célom most a jelenlegi romániai politikai, oktatási, egészségügyi siralmas helyzetet ecsetelni, de a legfájóbb, hogy fiataljaink nem szülőföldjükön képzelik el jövőjüket. Sokan külföldön keresik a boldogulásukat, tanulmányaik után eszük ágában sincs visszatérni Erdélybe, Partiumba. Egy közelmúltban készített felmérés szerint a 15–24 éves korosztály rendkívül pesszimista a jövőt illetően, a megkérdezettek kevesebb, mint egyharmada bízik abban, hogy jobban fog élni, mint a szülei. Ködbe vész a jóléti állam rózsaszín képe… Kik fognak majd beiratkozni a magyar iskolákba, egyetemekbe, kik élnek majd a ki tudja mikor kibontakozó autonómiaformákkal? Erre is kíváncsiak vagyunk 25 évvel a rendszerváltás után. Persze sok minden másra is, például arra, hogy miért nem teljesedett eddig ki a 25 évvel ezelőtti népfelkelés, miért érezzük úgy, hogy itt nemhogy előrelépés, hanem folyamatos visszarendeződés van…

A Temesvári Nyilatkozat szerzői még annak idején leszögezték: „Mi, a kiáltvány szerzői az 1989-es december 1.–22. közötti események résztvevői nem tekintjük befejezettnek a forradalmat. Folytatni fogjuk békésen, de határozottan.”

Erre égetően szükség van, de meddig még?

Rais W. István