Ő volt az egyik legnagyobb költőnk

A Magyarság Intézet tudományos munkatársa, Borvendég Zsuzsanna a magyar kultúra napja alkalmából Weöres Sándorra emlékezett.

Generációk óta nincs olyan magyar gyermek, aki ne az ő verseit dalolva nőne fel. A gyermeki képzeletben az éj mélyből felzengő száncsengő trillája körbe zengi az izzó galagonyabokor sejtelmes ragyogását.

Költészete közös kincsünk, legalább annyira hozzátartozik az ifjú lelkek neveléséhez, mint Benedek Elek népmeséi.

Szürrealista képi világa közel áll a legfiatalabb korosztály élénk fantáziájához, de a gyerekversek írása tulajdonképpen csak a szellemi száműzetéstől való menekülőút volt számára – fogalmaz az intézet munkatársa az íróval kapcsolatban.

„Weöres 1913-ban látta meg a napvilágot Szombathelyen és már a harmincas évek elején felfigyeltek tehetségére. Babits Mihály és Kosztolányi Dezső is pártfogásába vette az ifjú tehetséget, egyik első versének refrénje – Kilenc mély bók a nevének – köszöntési fordulattá vált az irodalom-művelők körében” – teszi hozzá Borvendég Zsuzsanna.

„1935-ben és 1937-ben Baumgartner-díjjal jutalmazták, az elismeréssel járó pénzből beutazta a fél világot. 1947-ben vette feleségül Károlyi Amy költőnőt, majd hamarosan a kommunista diktatúra hallgatásra ítélte. Műfordításokból és gyermekversek írásából élt, de még azokat a verseit is, amelyekkel a hatalom elvárásainak igyekezett megfelelni, zeneiséggel és eredetiséggel tette élvezhetővé. Sokoldalúságának és kivételes tehetségének egyik legfőbb bizonyítéka a Psyché című vers- és prózagyűjtemény, amelyben bravúros nyelvi eszközökkel és mély lelki empátiával hiteti el az olvasóval, hogy egy tizennyolcadik századi arisztokrata ifjú hölgy nővé érésének titkaiba leshet bele”.