Nyolcvan éve tért vissza Magyarországhoz Észak-Erdély

A bécsi Belvedere-palotában Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter által kihirdetett második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélte, ugyanakkor szavatolta a megmaradt román területek integritását. Ciano naplója szerint a román külügyminiszter, Mihail Manoilescu elájult a döntés kihirdetésekor.

Nem volt meglepő a román külügyér reakciója, hiszen összesen 43541 négyzetkilométert és 2,633 millió lakost kapott vissza Magyarország Romániától. Attól a fiatal államképződménytől, amely a húsz évvel korábbi trianoni békediktátum értelmében óriási területet szakított ki Kelet-Magyarországból is. 1940. szeptember 5-én gyakorlatilag is visszatért többek között Szatmárnémeti, Bihardiószeg, Érmihályfalva, Nagykároly és Máramarossziget, szeptember 6-án Nagyvárad, Szentjobb, Szinérváralja, 7-én Nagybánya, Szilágysomlyó, 8-án csapataink a Királyhágót is átlépték, és aznap visszatért Beszterce is.

Honvédeink a Királyhágón:

Szeptember 9-én Kalotaszeg központja, Bánffyhunyad, valamint Szamosújvár és Szászrégen is visszakerült, 10-én pedig már Marosvásárhely és Gyergyószentmiklós is újból magyar terület lett. Másnap, szeptember 11-én került sor Kolozsvár visszavételére, és egy újabb nagy karéj jött haza a Székelyföldből Csíkszeredával és Székelyudvarhellyel együtt, majd 12-én Tusnádfürdő és környéke visszacsatolása után elindultak a honvédek Háromszék felé. Szeptember 13-án a Kárpát-kanyarhoz érve hadseregünk maradéktalanul visszafoglalta a 2. bécsi döntés értelmében kijelölt területeket. Nem mondhatjuk azt, hogy a teljes Székelyföld visszatért, hiszen a Torda, Torockó és a Maros folyó által határolt székely exklávé, Aranyosszék sajnos nem térhetett vissza.

Megérkezés a Székelyföldre:

A csapatokkal együtt mozgott Horthy Miklós és családja a katonai felsővezetés több tagjával együtt. Személyüket minden egyes helyszínen virágszőnyeg és hatalmas ováció várta. A korabeli filmhíradó tanúsága szerint Nagyvárad „mámoros magyar ünneppel” fogadta a kormányzót. Tury Kálmán dr. könnyeivel küszködve mondta el üdvözlő beszédét: „Azt kérjük, ne tekintsék a mi szégyenünknek a kopottságnak és a szegénységnek lépten nyomon kiütköző jeleit, mert csak azt a szívós akaratot igazolják, hogy a város magyar akart maradni. Amikor visszatérünk a drága anya, Magyarország szerető keblére, mérhetetlen hálával gondolunk mindazokra, akiknek a mai napot köszönhetjük” – fogalmazott a doktor, aki igazából bocsánatot kért azokért az áldatlan állapotokért, amelyek Szent László városában fogadták a bevonulókat.

Így fogadták a kormányzót a nagyváradiak:

A román hatóságok ugyanis módszeresen elhanyagoltak több neves erdélyi várost az eltelt évtizedek alatt, ahogy Váradot is. Ez jelezte, hogy Trianon után tulajdonképpen nem rendezkedtek be hosszú távra, hiszen Magyarország következetes revíziós politikát folytatott, aminek meg is lett végül az eredménye. Hiába épült erődrendszer a román–magyar határra (Károly-vonal), azt is sikerült egy puskalövés nélkül elfoglalnunk.

És Nagyvárad feltámadt, ahogy számos más, a magyar történelemtől, nemzettesttől elszakíthatatlan város is. Mint Árvay Árpád, a helyi Estilap későbbi főszerkesztője és publicistája írja Fény gyúlt a toronyban című művében: Nagyvárad új életre kelt.

A boldogság azonban sajnos nem tartott sokáig: a második világháborúban vesztesnek kikiáltott Magyarországot újabb csonkítással sújtották. Négy év „kis magyar világ” adatott meg Észak-Erdélyben, az 1947-es párizsi békeszerződés ismét a trianoni határok közé szorította hazánkat.

Kós Károly személyesen élte át a bevonulást

„Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is és ujjongtam velük és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből. És nem szégyelltem magam és nem szégyellte magát senki és könnyes orcáinkba sütött a szelíden meleg őszi napsugár, a kegyelmes Úristen jóságos, áldott, simogató keze. Azután vége lett a napnak, amelyiken huszonkét esztendős utunk végén az állomásra értünk, amit a Sors parancsából el kellett érnünk. Vége egynapos ünnepünknek, a legnagyobb ünnepnek, amelyet ember érhetett. S nem adtunk érte mást, csak huszonkét esztendőt. És azt, hogy a fejünk megszürkült, orcánkat megszántotta néhány mély barázda, derekunk kicsit megrokkant. Ezért az egy ünnepnapért ezt adtuk. Megérte vajon? Bizonyára meg!”

Borítókép: Helyi fiatalok köszöntik az 1940 szeptemberében Észak-Erdélyt felszabadító magyar honvédeket