„A játék komolyságát újra lehet tanulni egy gyerektől”

Pap István

– Milyen indíttatásból fordult a színház felé?

– Nehezen tudnám megfogalmazni, inkább csak hagytam, hogy ebbe az irányba sodorjon az élet. Székelyhídi vagyok, a középiskolában reál szakra jártam; édesapám matektanár, tehát a matematika sem állt távol tőlem, de mindig nagyon szerettem a verseket, folyamatosan küldtek szavalóversenyekre, ahol rendre eredményesen szerepeltem. Az osztályban nem nagyon tanultunk világirodalmat, több volt a matek-, fizika- és biológia óra, de a magyartanárnőm figyelt rám, könyveket ajánlott, például a Jadviga párnáját, A Mester és Margaritát, és én mindig nagyon lelkesen el is olvastam, amit a kezembe adott. Aztán a felvételi tájékoztatót lapozgatva valahogy már egyértelműnek tűnt: Kolozsvárra jelentkezem, színművészetire. Úgy fogtam fel a felvételit, mint egy nagy bulit, mivel szakértelem híján nem tudtam eldönteni, hogy amit csinálok, az jó vagy rossz. Ez valószínűleg előnyömre vált, mert adott egyfajta szabadságot, abszolút nem görcsöltem, és be is jutottam.

– Milyen emlékek ötlenek fel Önben az egyetemi évekből?

– Az első év nagyon jó volt, az utolsó már kevésbé, leginkább a vizsgaelőadás kudarca miatt. Csináltunk egy trilógiát Shelley A Cenci-ház című drámájából, én voltam Beatrix, és úgy éreztem, hogy a szerepformálásom nagyon félresiklott. A tanárom, akinél a vizsgadolgozatot írtam, nagyon kedvesen azt mondta, hogy akkor írjam meg a bukást, azt, hogy mi és legfőképpen miért nem volt jó. Máig nagyon sokat jelent az akkori felismerés, hogy a színészet nemcsak a szépről meg a jóról, a sikerről kell szóljon, hanem a tévedéseim, kudarcaim is komoly értéket képviselhetnek. Ez már csak azért is fontos, mert – természetesen – ma sem tudom minden szerepemet egyformán jól működtetni. Vannak jobban sikerült, és vannak kevésbé sikerült alakításaim. Ez függ tőlem, a rendezőtől, a darabtól, a szereptől, meg sok minden mástól. Igyekszem belátni, ha nem vagyok jó a színpadon, és megpróbálom megkeresni az eszközöket, melyek egy kicsit jobbá teszik a szerepet. Banálisnak hangzik, de igaz, hogy érik a színészben a szerep. Általában szükségem van öt-hat előadásra, hogy kezdjem felszabadultabbnak, magabiztosabbnak érezni magam.

– Az egyetem elvégzése után mi történt?

– Salat Lehel, az osztályvezető tanárom szólt 2008-ban, amikor utolsó éves voltam, hogy felvételt hirdet a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Én a Jadviga párnájából összeállított monológgal készültem. A felvételi vizsga után egy héttel felhívott Balázs Attila, a színház igazgatója, hogy szeptembertől szeretettel várnak. Óriási dolog volt, hogy még le sem vizsgáztam, de már tudtam, hogy helyem van a temesvári társulatban. Abban az időben a temesvári és a váradi színház között sajnos nem igazán volt kapcsolat, én először az ötödik temesvári évadomban voltam itt vendégszerepelni a Peer Gynttel. Szerencsére ez a helyzet az utóbbi években határozottan megváltozott.

– Hogyan érlelődött meg önben az elhatározás, hogy Temesvárról Nagyváradra igazoljon?

– Nem a színház vagy a város volt kevés, és nem is a szerepeimmel voltam elégedetlen, de már ötödik évadomat töltöttem Temesváron, és azt éreztem, hogy változtatnom kell. Valahogy kétségbeejtett, hogy esetleg a következő harminc évemet Temesváron töltöm, és nem érnek másféle impulzusok. Akkor már három éve házas voltam, Péter Váradon dolgozott az Erdélyi Riportnál (Tasnádi-Sáhy Péter író, újságíró – szerk. megj.). A már említett Peer Gynt váradi vendégjáték után találkoztam Szabó K. Istvánnal, a Szigligeti Színház akkori művészeti igazgatójával, ő mondta, hogy maradjak még Váradon, és nézzem meg az előadását, és aztán többször is találkoztunk, beszélgettünk színházról, szerepekről. Tehát nem volt automatikus, hogy én jelentkezem, és Szabó K. István felvesz, amikor ez téma lett, többször el is mondta: „Mit kezdjek még egy szőkével?” (nevet). Az együttműködésünk nem lett hosszú életű, de azóta is családi barátunk. Végül a 2013-as évadtól szerződtem át Nagyváradra. Nagyon nehéz volt a váltás, sokat őrlődtem, hogy jó ötlet volt-e Temesvárról eljönni, de olyan szeretettel fogadtak, hogy minden kételyem elillant. Azt hiszem, ez a fajta nyitottság a váradi társulat egyik nagy erénye, ezt érzem most is, már a másik oldalról, ahogy a nemrég leszerződött fiatalok beilleszkedését figyelem.

– Jó hallani azt, hogy ilyen könnyen befogadták. Ezek szerint itt nem, vagy nem olyan szinten ismert az intrika fogalma, ami gyakorlatilag elválaszthatatlan a színház intézményétől.

– Arról nem tudok nyilatkozni, hogy milyen volt a helyzet, mielőtt idekerültem, de nekem eddig nem volt rossz tapasztalatom. Az irigykedést amúgy is nagy butaságnak tartom. Egy társulathoz, egy csapathoz tartozom, ezért szeretnék csapatban dolgozni. Egyéni villogásra, úgy érzem, alkalmatlan is vagyok, és nincs is rá igényem. Nem vagyok primadonna, hanem vannak feladatok, amiket meg kell oldani. Az egyik pillanatban egy szép és gazdag dáma gondjait, a másikban pedig egy felvágott szájú székely nő sorstragédiáját kell magamra vennem, idő- és energiapazarlás lenne intrikákkal, buta pletykákkal foglalkozni, de szerencsére, mint mondtam, nem is találkozom ilyesmivel. Ahogy telik az idő, egyre inkább megpróbálok odafigyelni a kollégákra és a rendezőkre, a fölösleges köröket pedig próbálom megspórolni.

– Ez korfüggő?

– Nem hiszem, hogy korfüggő lenne. Egyszerűen csak nem születik jó színház abból, ha mindenki kizárólag magával van elfoglalva. Ha jó előadásban szeretnék játszani, érdemes figyelnem arra, amit a rendező kér, amit a kolléga ad. Még így sem könnyű, hiszen nincs egy általánosan elfogadott mérce, mikor van a színész jó úton, adott esetben a saját ösztönei vagy a rendező szeme is tévedhet. Még komoly odafigyeléssel is nehéz megtalálni az egyensúlyt.

– Melyik szerepében érezte magát a legjobbnak, netán tökéletesnek?

– Olyan nincs, hogy tökéletes. Legjobb teljesítményről sem beszélnék, inkább azt mondanám, hogy voltak munkafolyamatok, amiket nagyon szerettem. Nagyon szerettem együtt dolgozni Temesváron László Sándorral, Horváth Csabával, Nagyváradon többek között Anca Braduval és Novák Eszterrel. Én minden szerepemet szeretem. Játszottam egy epizódszerepet Temesváron a Furnitur című előadásban, és még ma is idézgetek belőle. De a Naftalin Patkány Etusától a Bányavakság Iringójáig mindegyik feladatban találok valami plusz fűszert, amiről úgy gondolom, hogy az enyém.

– Hogyan lehet a színészmesterséggel járó, egész embert igénylő feladatot a családanyaság feladataival összehangolni?

– Azt vettem észre, hogy három és fél év óta, amióta megszületett a kisfiam, sokkal koncentráltabb vagyok, persze ha nem vagyok nagyon fáradt, mert akkor bizony akadoznak a fogaskerekek. Tíztől kettőig próba van, kettőtől bevásárlás, a családi dolgok intézése, aztán hatra vissza kell érni a színházba. Jól kell gazdálkodni az idővel. Ad egyfajta magabiztosságot az életben, de a színpadon is, hogy van egy kisfiam, akiről gondoskodnunk kell a férjemmel.

– Mit és hogyan tud hasznosítani színészként az anyaság tapasztalatából?

– A játék súlyát, komolyságát mindenképpen újra lehet tanulni egy gyerektől. Otthon mostanság dínóanyuka vagyok, a kisfiam, Mihály pedig egy dinófióka, aki éppen most kel ki a tojásból. Ezt sokszor, sokféleképpen el kell játszani, azonos lelkesedéssel. Mindig elszégyellem magam, amikor azt kell mondanom neki, hogy most erre nincs idő. Nyilván, néha hiányzik, hogy az ember egyedül legyen, de ezt megpróbálom becsempészni egy próbafolyamatba, amikor nem kell színpadra menjek.

– A kollégák hogyan reagálták le azt, hogy ön immár családanya is?

– Én elejétől kezdve nagyon szerettem, ahogy nő a pocakom, életem legjobb kilenc hónapjának tartom ezt az időszakot. Olyan erősnek éreztem magam, hogy még a nyolcadik hónapban is játszottam. A kollégáim folyamatosan simogatták a hasam, és azután is családtagként kezelték a gyereket, hogy megszületett. Misike is bejár a színházba, mindenkit névről ismer, mindenkivel kezet fog. Szeretném, ha Mihály látná, hogy milyen közegben dolgozom, mert sokszor van az, hogy – például főpróbahéten – kevesebbet vagyok otthon. Mindig elmondom neki, hogy nem csak én nem megyek haza, hanem még kik a kollégák közül. Ha turnézik a társulat, akkor megpróbálunk hárman együtt menni. A kisfiam pedig elkezdte megérteni azt, hogy édesanya életéhez mindez hozzátartozik.

– A nők napját ünnepeljük vasárnap. Ön szerint mi a legnagyobb kihívás egy nő számára a 21. században?

– Szerencsés vagyok, semmiféle nemi diszkriminációt nem kellett megtapasztaljak a saját bőrömön, a társulatban, úgy érzem, egyenrangúak a nők és a férfiak, mondjuk tény, hogy az intézményt, ahol dolgozom, nők vezetik... (nevet). A kérdést nem megkerülve: szerintem abba az irányba kéne haladni, hogy az embernek kijáró tiszteletet megadjuk egymásnak, nemtől függetlenül.

– Ezzel elmondta a véleményét a nőnapról is?

– Szeretem a nőnapot, szeretek virágot kapni, szeretem, amikor a kisfiam megölel vagy amikor az óvodában márciuskát készítenek, és azt megkapom tőle. Én szeretem az ünnepnapokat, de a spontán meglepetéseket még inkább. A kollégák és a férjem részéről is nagyon tiszteletben van tartva a nőiségem, az, amilyen feleség, anya, kolléga vagyok. Örülök annak, amit eddig kaptam az élettől, elégedett vagyok a sorsommal. Persze ettől függetlenül éppen úgy vannak gátlásaim, frusztrációim, megoldatlan ügyeim magammal, mint bárki másnak, de ezeket igyekszem kézben tartani. Erre is jó a színészi hivatás.