Az Úrnapját ünnepelték a váradi székesegyház előtti téren

Ciucur Losonczi Antonius

A szentmise bevezető részében Böcskei László megyés püspök kiemelte: az egyházi évnek egyik legszebb, legkedvesebb, legnépszerűbb ünnepe az Úrnapja. Sokan megmozdultak, és előkészítették az ünnepet, felépítették az oltárokat, és ezzel is azt jelezték, hogy ez nem egy „üres” ünnep, hanem valaki a középpontjában áll, aki életünknek a legdrágább, legértékesebb kincse – az oltáriszentségben jelen levő Krisztus. „Ő az, akire irányítjuk ma a tekintetünket, akihez fordulunk bizalommal, és akit örömmel megmutatunk a világnak.” Ez a külső készülődés azonban kifejezi azt a belső ráhangolódást is, mely annyira szükséges ahhoz, hogy ez az ünneplés gyümölcsöző legyen a mi életünkben. Ez pedig abban mutatkozik majd meg, hogy még szorosabbra fűzzük kapcsolatunkat az eucharisztikus Krisztussal, aki nemcsak egy emlék, hanem egy valóságos jelenlét a számunkra, Istennek nagy ajándéka – hangsúlyozta a főpásztor.

Az evangélium Szent Márk könyvéből szólt. Elmélkedésében a megyés püspök arra hívta fel a figyelmet, hogy az Úrnapját régebben, még a nehezebb időkben is mindig megünnepelték, ahogyan lehetett, és kiemelkedő jelentőségű volt a keresztény ember életében. A felállított oltároknál együtt adhatnak hálát ezúttal is a Jóistennek az ő gondoskodásáért, de ugyanakkor erőt és bátorságot is szeretnének meríteni ahhoz, hogy tovább tudjanak haladni, és egy hiteles tanúságtétellel léphessenek a világ elé a mai időkben is.

Egy közel húsz évvel ezelőtti élményét elevenítette fel ezután Böcskei László, egy szibériai utat, amikor a paptestvéreivel közös programjuk az volt, hogy meglátogassák a szétszórtságban élő katolikus híveket. Mindig, amikor elindultak, az addigi házigazdáik egy megáldott és kereszttel megjelölt kenyeret csomagoltak be nekik. De ezt nem fogyasztották el az úton, hanem mindig akkor került terítékre, amikor már megérkeztek, és megosztották azokkal, akik befogadták őket. Amikor ez a nem mindennapi gyakorlat szóba került, egyik társa azzal indokolta: azért csinálják, mert a helyiek számára ezek nem közönséges kenyerek, hanem megtalálják benne a táplálékot és az erőt, vagyis mindazt, amire szükségük van. A megosztással ugyanakkor a kenyér utat is nyit az embertársak felé. Úgy fogalmazott a főpásztor: az oltáriszentség titka mellett meg kell lássuk a valóságot is, ami arról szól, hogy az oltáriszentségben Isten jelenlétének titkával szembesülünk. Így szegődik mellénk Isten, és nemcsak, hogy jelen van, hanem nem távolodik el tőlünk. Mindig elérhető, megszólítható és közel van, hogy leküzdjük a magányt, az elkeseredést, és osztozni tudjunk valakivel vívódásaink és feszültségeink közepette – ahogyan a szibériaiak is meg tudták osztani a kenyereket másokkal. Úrnapján tehát arról van szó, hogy Isten közel jött hozzánk, és ez biztonságot jelent a célját kereső ember számára. Megszólít, és viszont várja a mi válaszunkat, hogy mi is el tudjunk indulni feléje.

Isten ajándékát fedezhetjük fel az oltáriszentségben, aki beképzelt gazdagságunkhoz hozzátette az igazán lényegest – a vele való egységet és közösséget. A mai időkben is, amikor keressük a lelki támpontokat, hogy fellelkesüljünk, vegyük tehát észre az Úrjézust, hogy legyen részese az életünknek, nemcsak ünnepnapkor, hanem minden körülmények közt. Ugyanakkor pedig az újrakezdés élményéhez is elvezet bennünket a oltáriszentségben jelen levő Krisztussal való találkozás – nyomatékosította az egyházmegye vezetője.