„Nagy szerencsém van, mert megéltem a fotóművészet három fejlődési szakaszát”

Ciucur Losonczi Antonius

– Mikor kezdett el igazán érdeklődni a fényképezés iránt, volt-e ennek valamilyen hagyománya, előzménye a családban?

– Egész fiatal gyermekként kezdtem el érdeklődni, főként amikor a sarkadi rokonok látogatást tettek szülőfalumban, Tóti községben. A vendégsereg egyik tagja Pajtás fényképezőgéppel készített fényképfelvételt. Ezt követően autodidakta módon képeztem ki magam. Fantasztikus gondolatok formálódtak meg bennem: hogyan juthat be a fény a gép sötétkamrájába, hogyan rögzül a bejutott fény a filmre, illetve miként is lesz a láthatatlan képből látható?

– Ilyen előzmények után hány éves korában kapta az első fényképezőgépét, milyen márkájú volt?

– Miután hazautaztak a vendégek, kértem a szüleimet, vásároljanak nekem is fényképezőgépet. Édesapám Nagyváradon vette meg a sokkal performánsabb Beitrette típusú gépet. Szerintem első osztályos lehettem, amikor megkaptam a saját, új, kelet-német eredetű fényképezőgépemet. Később Harc az idővel című alkotásommal debütáltam 1973-ban, az UNESCO által elismert Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség védnökségével rendezett Románia Nemzetközi Szalonján, melyet a bukaresti Dalles-teremben állítottak ki. És ugyanabban az évben lettem a Romániai Fotóművészeti Szövetség tagja, illetve 1978 óta vagyok a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség művésze.

– Amikor több évtizeddel ezelőtt megalapította a Tavirózsa fotóklubot, hogyan fogadták ezt? Milyen volt akkoriban a fotós élet Romániában?

– 1975-ben kaptunk meghívást Vilidár István fotóriporterrel az Aradon megrendezett országos fotóművészeti szimpóziumra. Ott ismerkedtünk meg Kelen Ferenc EFIAP-fotóművésszel, az Aradi Fotóklub elnökével, aki tudatosította bennünk azt, hogy Nagyváradon mielőbb meg kell alapítani egy fotóklubot a nyomdavállalat szakszervezetének keretében. Abban az időben a szakszervezetek komolyan finanszírozták a kultúrát!

– A rendszerváltás milyen változást hozott a szakmai életében?

– A legfontosabb talán az, hogy a fotóklub megalakulása után „ketté kellett osszam” magam, hiszen egy személyben voltam az alkotó fotóművész és a fotóklub menedzsere is.

– Bizonyára sokan emlékeznek még arra, hogy működött a galéria a színház háta mögött, majd a Nagyvásártéren, jelenleg pedig a várban szervez kiállításokat. Hogyan választja ki, hogy kit hív meg, hogy bemutassa alkotásait?

– Az Euro Foto Art Galéria ötlete már a rendszerváltás előtt megfogalmazódott bennem, mivel úgy éreztem, hogy fantasztikus szerepe lehet ennek a fotóművészet népszerűsítésében. 1990-ben alapítottam meg a polgármesteri hivatal támogatásával, mely felkarolta az akkori javaslatomat, olyannyira, hogy abban is segített, hogy perre vigyük az ügyet, mivel az állami színház nem akarta kiüríteni a helyiséget az önkormányzattal kötött szerződés alapján.

– Mit érzett, mikor kiderült, hogy megnyerték a pert?

– Hihetetlenül jó érzés volt tudomást szerezni arról, hogy megnyertük a kilakoltatási pert. Köztársasági elnöki rendelet alapján a színház archívuma ki lett lakoltatva. A levéltárat a színpad aljában lévő két terembe hordták át. Mivel egyáltalán nem támogattak, így eléggé nehéz volt szervezkedni, illetve összeállítani a kiállítási tervet. A kiállító fotóművészeknek saját maguknak kellett a felvételeket nagyítani és a kiállításra előkészíteni. Mindig a színvonalra törekedtem, beleértve azt is, hogy a kiállítás programjába bevontam a külföldi fotóművészeket is. Ennek köszönhetően a legelső, galériaavató kiállítás a nagyszebeni Orizont Fotóklubtól átvett nemzetközi kiállítás volt. Ezt követte a Debreceni Fotóklub tagjainak meghívása, akikkel baráti-partnerségi szerződést írtunk alá, majd amerikai, belga, olasz, máltai, angol és más fotóművészeknek a meghívásai.

– Hogyan emlékszik vissza az első megnyitókra?

– Érdekes módon a megnyitókra Nagyváradra érkeztek Yorkból (Anglia), Szicíliából (Olaszország) és La Vallettából (Málta) is vendégek. Az eltelt idő alatt több tucat fotóművész vett részt a megnyitókon számos európai országból, de Dél-Koreából, Japánból és Kínából is. 2016-ban aztán létrehoztam a nagyváradi városi múzeum keretén belül a Ștefan Tóth István Technikai és Fotóművészeti Gyűjteményt, vagyis Románia első fotómúzeumát, melynek én adományoztam a 20.000 euró értékű leltári kiállítási tárgyai zömét.

– Mi a véleménye a digitális fotózásról? Szokta néha említeni, hogy manapság egy jó mobiltelefonnal is lehet kitűnő képet csinálni…

– Nekem nagy szerencsém van, mivel megéltem a fotóművészet három fejlődési szakaszát: az analóg, a digitális és az okostelefonokkal készített fényképek korát! Szerintem nem kimondottam a technika a legfontosabb a művészi színvonal eléréséhez. A digitális fényképezőgépnek is megvan az előnye, éppúgy, mint az okostelefonoknak. Úgy vélem, akármilyen furcsán is hangzik, a digitális fényképezőgépek is lassan el fognak tűnni és maradnak a mobilok, vagy ki tudja, hogy mi fog még megjelenni.

– Számos országban járt, melyik útja a legemlékezetesebb?

– Számomra Kína, ahová kilenc alkalommal jutottam el és ebből Tibet, ahol két hetet töltöttem, és amit soha nem lehet elfelejteni…

– Nyilván egy fotóművész esetében, aki a hivatásából kifolyólag sokat utazik, hatványozottan vetődik fel a mostanában sajnos aktuális kérdés: milyen hatással volt az életére és a munkájára a koronavírus-járvány?

– Az érzéseim vegyesek. Érdekes módon rájöttem arra, hogy a fotótechnikai és fotóművészeti tanfolyamokat éppoly sikerrel meg lehet szervezi online formában is, mint a hagyományos módon. Csak az idén eddig több mint százan vettek részt az általam szervezett magyar nyelvű kurzusokon, pontosabban 115-en, szerte a Kárpát-medencéből. Viszont ami a kiszállásaimat illeti, azok sajnos szinte a nullára csökkentek, Magyarországon kívül máshol nem is voltam külföldön. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy az utóbbi hónapokban inkább a kettős jubileumomra készültem, nem is nagyon gondoltam arra, hogy messzebbre utazzak. De talán ezután egy kicsit változik a helyzet: szeptemberben Kárpátalján nyílik retrospektív kiállításom, oda biztosan elmegyek, és hát több erdélyi városban is lesznek tárlataim az ősz folyamán, ahol reményeim szerint szintén ott leszek…

Fotók: személyes archívum