Zenés emlékezés az egyik utolsó váradi orsolyita nővérre

Tóth Gábor

Krisztiána nővér, közeli ismerőseinek Ili nővér, szül. Branhoff Ilona (1923–2011) rövid életrajzát hallhattuk bevezetőként, melyből egy érzékeny, szerény, finom lelkű, áldozatkész, ugyanakkor határozott, jó közösségszervező, egyben nagy tudású (kiválóan beszélt franciául, Kolozsvárott egyetemi licenciátust szerzett görögből és latinból), az ifjúság nevelésére, az elesettek megsegítésére mindig odafigyelő hölgy alakja sejlett fel azok számára, akik nem ismerhették. Feltűnő elem volt még ebben az életrajzban a nővért kora gyermekéveitől elkísérő, már-már Assisi Szent Ferencet idéző odafigyelése és szeretete, őszinte csodálata a madarak, az állatok, a természet iránt. A jelen igazságtalanságai miatt elégedetlenkedő ma emberének nem árt tudni, Ili nővér is ahhoz a generációhoz tartozott, melynek épp virágzónak induló, reményteli fiatalságára esett a II. világháború, az élete további évtizedeire pedig a kommunista diktatúra – a gondolat szabadságára is féltékeny fenyítő rém épp az idő tájt (1949) oszlatta fel Váradon az orsolyita rendet, amikor a fiatal Krisztiána letette örök fogadalmát az egyetlenre, akiben minden nehézség ellenére is bízni lehet. Az ekkor még virágzó közösség 54 nővérét kellett szélnek ereszteni akkor a nagyvilág bizonytalanságába – tudtuk meg. Az idősödő Ili nővér reményei felébredtek, amikor az 1989-es rendszerváltás után úgy tűnt, újra lehet éleszteni az orsolyiták közösségét, de mint később kiderült, ez csak töredékében elporladt próbálkozás maradt. Épp egy éve, szintén Szent Orsolya (október 21.) hetében emlékezett meg Szeghalmi Emese hagyományosan elmélkedésre és imára hangoló zenével az akkori napokban elhunyt Marie de la Trinité Hubert-ről, az utolsó nagyváradi orsolyita nővérről is, az új évezredben (ezúttal létszámhiány miatt) újra megszüntetett váradi rendág vele immár teljesen kihalt.

Szeghalmi Emese introitus funkciójú, alkalomhoz illő liturgikus népénekkel indította a vasárnap délutáni elmélkedést-emlékezést, egyúttal egy 12. századi apátnő, Bingeni Szent Hildegárd gregorián szerzeményével (O ignee Spiritus). Aktuális üzenetű volt ez utóbbi is, a szentlélek hívása a közösségre és az ép elme tüzének felébresztésére, hogy vezessen mindenkit az egyenes, igaz úton, mert a végső elszámolásnál tetteink alapján mérettetünk meg – fogalmazódott meg lényegét tekintve az egyébként rendkívül költői latin énekben. Szavakon túli zenei üzenetek következtek eztán, 16–18. századi billentyűs muzsika, főként orgonára, illetve két alkalommal csembalóra (elektromos hangszeren). J. S. Bach háromszólamú Ricercarjában (Musikalisches Opfer) felsejlett a szentháromság-szimbolika és a sötét erők okozta szenvedés terhe (passus duriusculus). Búcsú- vagy hattyúdalnak is beillett Domenico Scarlatti saját virtuóz stílusának kifejezetten ellentmondóan lírai h-moll (K. 87) csembalószonátája. Mindenszentek ünnepének közeledtével szintén aktuális volt a különös, harangjátékszerű elektronikus hangszínválasztással megszólaltatott Carillon pour les vêpres de la Toussaints (Guillaume Lasceux, 1772), Antonio Martín y Coll (+1730 k.) Las folias c. variációi pedig az egyik legrégebbi (címadó) ismert zenei ostinato-témára épültek. Hallhattunk még többek között E. M. Ammerbachot, 16. századi velencei ismeretlen szerzőt, B. Pasquinit, A. Corellit, G. B. Martinit, V. Manfredinit. Végezetül Mozart Rekviemjéből a szekvenciazáró Lacrimosa hangszeres átirata következett fátyolosan halkan, angyali távolból, mintha csak a valóságnak hitt díszletek színfalai mögül üzent volna…