A zene művészetéről beszélgettek a nagyváradi Zarándokházban

Ciucur Losonczi Antonius

A megjelent hölgyeket Perei Benita, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség pasztorális referense köszöntötte. Utalva az összejövetel előzetesen felvetett témájára (a zene művészete a női lélek szemével), arra kérte a meghívott zenetanárnőket – Kiss Tünde Anna, a Szacsvay Imre Általános Iskola énektanára, Árkosi Julianna, a Bonitas Speciális Iskola gyógypedagógusa, Brugós Anikó, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója és Konrád Ildikó, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum zenetanára –, hogy elevenítsék fel a zenével kapcsolatos legkorábbi emlékeiket.

Kiss Tünde azt mondta: arra emlékszik, hogy az édesanyja vasal, s közben énekel neki. Egyébként koraszülött volt, ezért a családi beszámolók szerint az anyukája sokszor felvette és magához ölelte, miközben végigénekelte neki az egész „repertoárját”, s ez olyan békességgel töltötte el őt. Aztán sok évvel később, mikor Tünde is anyuka lett, az anyaság belőle is a dalolást hozta ki – amikor csak tudott, énekelt a kisfiának, amitől megnyugodott. A monospetri származású Árkosi Julianna megjegyezte, hogy ő falusi környezetben nőtt fel, és a nagymamája énekelt neki. Szinte mindenhol, a kertben, amikor az oviba vitte, még a hétköznapi teendői közben is. Nagy hatással volt rá a templomi kórus és annak kántora, összetartó kis közösség volt, magyarázta. Később pedig a "görböcös" éveiben is a tánc mellett mindig énekelt, tette hozzá Julianna.

Közös éneklés

Brugós Anikó arról beszélt, hogy az ő családjában apai vonalon voltak ugyan nem hivatásos, de kiváló hangszeresek. Hálával tartozik marosvásárhelyi óvónénijének, aki felismerte zenei érzékét. Aztán innen már nem volt megállás, következett a zeneóvoda, ahonnan egyenes út vezetett számára a zeneiskolába, líceumba, kórusokba, zenekarokba, a PKE-re. „Ebben élem ki a mindennapjaimat, a zenélésben, a tanításban, az éneklésben”, fogalmazott. Konrád Ildikó elmondása szerint „együtt jöttem világra a zenével”. Mint mesélte, a nagyapja népzenész és hegedűkészítő volt, de sajnos ő már nem ismerhette. Első emlékei talán ahhoz kapcsolódnak, hogy édesanyja altatódalt énekelt neki. Később aztán Isten és zeneszerető közösségbe került, amiért nagyon hálás, mert kamaszként eléggé nehéz volt bírni vele.

Az est folyamán szóba került az is, hogy a meghívottaknak van-e valamilyen mottójuk vagy idézetük, mellyel azonosítani tudják magukat; illetve kedvenc női vagy férfi alakjuk. Egyhangú véleményként elhangzott, hogy a zenét nem magyarázni kell, hanem hallgatni, melynek jegyében hangszerek is előkerültek, s közös éneklésre is lehetőség adódott.