Mandragóra – fondorlatos cselszövés a Transilvania színpadán

Pikó Stefánia

A Hunyadi István rendezésében színpadra vitt komédia egy fondorlatos cselszövés története, amelynek mozgatórugója, még szép, hogy a szerelem. A történet kezdetén Callimaco (Scurtu Dávid) karakterét ismerhetjük meg, és már a színészgárda lajstroma alapján is gondolhattuk volna, hogy ő lesz a hős szerelmes – bár a hős fogalmán ez esetben lehetne vitatkozni. Kísérőjével, Siróval (Barabás Hunor) a messzi Párizsból érkeznek meg a vadnyugat pontosan nem behatárolható szegletére, egy kisvárosba, ahová a Lukrécia (Szigyártó Johanna), az egyetlen ártatlan, tiszta lélek iránti vonzalom hozta el hősünket. Siro a józan ész hangján szól, kétségbe vonja munkáltatója szándékát, aki azt állítja, hogy mindent elsöprő, őrületes szerelmet érez, amely minden bizonnyal örökké tart majd, és az ilyen ritka érzelmekért kétségtelenül megéri átgázolni egy házasságon. Lukrécia meghódításához és férjének tőrbe csalásához azonban szükség van további segítségre, így kerül képbe a meglehetősen körmönfont Ligurio (Balogh Attila).
Bár a cselszövés ötletadója és „koordinátora” Ligurio, szinte a teljes kisváros részt vesz benne, még a pap (Kocsis Gyula) és Lukrécia édesanyja, Sostrata (Firtos Edit) is – persze, nem ingyen. Mindennek a legnagyobb elszenvedője Lukrécia idősebb férje, a tagadhatatlanul együgyű Nicia (Csatlós Lóránt), akit a közönség hol megsajnál, hol együtt nevet rajta az őt átverő karakterekkel. Ez a névtelen vadnyugati kisváros, akárcsak az a Párizs, amelyikről Siro és Callimaco beszélnek, tele van ily vagy oly módon bűnös, züllött alakokkal, nem csoda, hogy a nőcsábász Callimaco éppen azért az egyért epekedik, aki a legtisztábbnak és legártatlanabbnak tűnik ebben a társadalomban. Arról, hogy ez a rajongás szívet melengetően kedves vagy inkább borzongató, döntsön inkább a néző.

Lőporos komédia
A szereposztáson jól látszik, hogy a rendező belülről ismeri a társulatot, és pontosan tudja, kihez melyik szerep illik a legjobban, ennek köszönhetően minden színész sziporkázni tud a színpadon. És ha már a szerepeknél tartunk, ne feledkezzünk meg Juanról (Kiss Csaba), a cowboyról sem, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel, és általában még neki áll feljebb, hogy a fő cselekmény miért ott zajlik, ahol őt a többi cowboy üldözni szokta. Itt érdemes megemlíteni, hogy a cowboyok között nemcsak színészek, hanem a darab ügyelője, Varkucs Róbert és néhány díszítő (Gantner Attila, Komáromi Sándor) is megjelent.
Hunyadi István rendezésének néhány ismertetőjegye is kialakult ezzel az új előadással. A Bányavirág és Bányavakság előadásokból ismert Sánta Feri juthatott a néző eszébe már az első percekben, amikor a vadnyugati kocsma énekesnője (Szigyártó Johanna) sántán jelent meg és adta elő produkcióját. A darabban felcsendülő dalok és egyéb részletek jól mutatják azokat a popkulturális hatásokat, amelyek az elmúlt években széles körben elterjedtek, és a rendezőre is hatással voltak. A rendező és vele az alkotócsapat éppen a megfelelő mértékben nyúltak hozzá a darabhoz: friss és szórakoztató előadást hoztak létre, amely végig leköti a közönséget. Dominál a humor, a komédiázás, de azért sikerült megőrizni az eredeti történet kérdésfelvetéseit is.
A díszletet Golicza Előd, a jelmezeket Cristina Breteanu tervezte. A dramaturg Czvikker Katalin, a koreográfus Györfi Csaba. A hangért Hodu Péter, a fényekért Szilágyi Yvette felelt, az ügyelő pedig Varkucs Róbert Károly volt.