Ha ügyesen csináljuk, magunkra ismerünk benne: interjú Kovács D. Dániel rendezővel

Lejegyezte: Biró Árpád Levente

– Azt szokták mondani, hogy egy rendezőnek mindig vannak szerzők, drámacímek a tarsolyában, amit adott esetben ajánlani tud egy társulatnak. Hogy van ez esetedben – szerepelt a listádon Kleist, illetve A Schroffenstein család?

– Kleist egészen biztosan szerepel a virtuális listámban, de ebben valójában nincs egy tudatos keresés. Általában berzenkedem attól, hogy tizenkilencedik századi drámákat olvassak, amikor azonban Kleistet olvasok, nem érzem azt, hogy le kellene porolni vagy jelentősen át kellene írni a szöveget, ahhoz, hogy a mai ember számára is értelmezhető legyen. Novák Eszterrel, akivel együtt dolgozunk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a felvételik közbeni beszélgetéseink alatt rájöttünk, hogy A Schroffenstein család közös mániánk, ő kérte, figyeljem a nagyváradi társulatot, mert remekül meg tudnák csinálni az anyagot, onnan már csak az időpontot kellett megkeresnünk egy közös munkához.

– Már korábban is dolgoztál Kleist-szövegen. Miben más ez a mostani munka?

– A heilbronni Katica (Szputnyik Hajózási Társaság) volt az első olyan munkám, amikor megismerkedtem Kleist világával. Az egy nagyon emlékezetes munka marad számomra, éppen ezért szorongással töltött el, hogy visszatérek Kleisthez, attól féltem, hogy nem lesz-e ebből önismétlés, kimerülés. Azzal tudtam magam megnyugtatni, hogy A Schroffenstein család a szerző teljes életművét tekintve is szokatlan alkotás. A szerző levelezéseiben fércműként említi saját művét, amelyet részint a Rómeó és Júlia-történetek, részint a lovagdrámák fricskájaként lehet olvasni. Lovagdrámának nevezi a történetét, ám a történelmi díszletek között nem sztereotipikus grófokkal és királylányokkal találkozunk, hanem reflektált, hús-vér emberekkel. A romantika színháza alapvetően nem volt egy pszichologizáló színház, ehhez képest Kleist erősen épít karaktereibe szorongásokat, félelmeket, ettől pedig nagyon élőek és izgalmasak lesznek a szereplők. Ráadásul történetét őrült öniróniával írja meg: egy ponton az Ottokár nevezetű főszereplő, az archetipikus szőke herceg, például olyan hosszan monologizál szerelmének, hogy a lány elalszik az unalomtól. Ez a fajta pimaszság, amivel a szöveg bánik, rendkívül felszabadító, olvasóként és alkotóként egyaránt. Ez is Kleist, de zsánerben teljesen más, mint amit eddig csináltam.

– A színészek arról számolnak be, hogy a próbafolyamat is oldott hangulatban telik.

– Az irodalomtörténet emlékezetében fennmaradt egy anekdota, amely szerint, amikor Kleist először olvasta fel barátainak A Schroffenstein családot, az utolsó felvonásnál le kellett állnia, mert féktelen nevetés tört ki. Az író maga is röhögött, nem tudta komolyan venni, amit írt. A színészeket és az alkotótársakat is erre biztatom, hogy most, hogy túl vagyunk az értelmező próbákon, keressék a lehetőséget arra, hogy pimaszkodjanak a darabbal. A szent költészet és a Monty Python-szerű jelenetek között mozgunk, hiszen a szöveg hangvétele is kettős: hol tragikus, hol pedig szórakoztató. A színészek is partnerek ebben a játékban, a próbafolyamat legelejétől nyitottak és kíváncsiak arra a fajta kvázi közösségi színházi alkotómunkára, amelyet a sajátomnak mondok.

– Miről és kinek szól A Schroffenstein család?

– Hiszem, hogy nem lenne értelme elővenni egy drámát csak azért, mert jól meg van csinálva. A Schroffenstein család esetében azon kívül, hogy a történet alapját az az archetipikus helyzet adja, hogy az új generáció megpróbál megszabadulni a régiek terhétől, az igazságkeresés természetéről is többet tudhatunk meg. Egy olyan világban, ahol ugyanarról a hírről két különböző hírportálon vagy újságban homlokegyenest mást írnak vagy mondanak, A Schroffenstein család tud arról is szólni, hogy ha valaki elfogultan, hevületből, indulatból akarja az igazságot megtalálni, annak milyen torz következményei lesznek. Ha ügyesen csináljuk, magunkra tudunk ismerni benne.

Borítókép: Kovács D. Dániel rendező