Érdekességek a váradi operajátszás kezdeteiről

Thurzó Zoltán

Ahogy láthattuk, a kezdetekben egyáltalán nem voltak operaházak, így a társulatok főként amfiteátrumokban, szabad tereken, főúri paloták dísztermeiben adtak elő operákat, ha azonban a tematika indokolta (nagyon ritkán), akkor ünnepek alkalmával templomokban is felléptek.

Akkoriban nem nyitányokkal kezdték az operákat, hanem függöny nélkül, az úgynevezett Intrada (Bevonulás) résszel. Ez azért is volt szükséges, mert a függöny hiányában a jelenlévőket köszöntő, valamint a kezdést bemondó személy után a közönség tényleges azonnali elcsendesedését a leghatékonyabban ez a formai megoldás biztosította. A bevonuló részt egy prológus követte, amely azért volt szükséges, hogy a cselekményt illetően fontos részletekkel szolgáljon a hallgatóknak. Ezt általában versben vagy prózában ismertették az előadók. A közönség ezeknél a pillanatoknál tudhatta meg, hogy miért, kiért, és végeredményben kinek a tiszteletére is szól az adott opera. Csak ezután kezdődtek el az izgalmas cselekmények és történések.

Dramaturgiailag is összevonva a prózai részek mondanivalóját az ezeket aláfestő zenékkel (valamint az éneklő részekkel) fedezik fel a recitatívót, és vonják be rögtön az operák szerkezeteibe – innentől kezdve megelőzve majd minden felcsendülő áriát. Az operák cselekményét (az énekes előadók révén alakított karaktereknek köszönhetően) az egymást követő recitativók és áriák vitték előre. A recitatívók felvezetik az adott áriákban megfogalmazott mondanivalókat, de a lelki állapotok még jobb, érthetőbb kiteljesedését az áriák biztosították. Fontosabb, lamentálóbb pillanatoknál a madrigálos jellegű jelenetekben kisebb-nagyobb éneklő csoportok is részt vettek, így olykor egyszerű kórusrészek is színesítették az adott cselekményeket. Úgymond „tömegként” reagáltak a szólóknál megfogalmazottakra válaszolva.

Az operák utolsó momentuma az úgynevezett Apotheosis (megdicsőülés) volt. Ezekben a pillanatokban egy adott szereplő, egy adott eszme, vagy esetleg az a személy dicsőült meg, akinek az operát írták. Ilyenkor az összes szereplő (még az is, aki esetleg a cselekmények folyamatában meghalt) együtt jött ki a színpadra, és együtt énekelték el a mű morális tanulságát.

Nagyvárad hamar behozza „lemaradásait”

A török felszabadulás után, a város újjáépítésének buzgó időszakában, a Patachich Ádám megérkezését követő években, valamint legelső püspöki rezidenciáján (a jelenlegi Városháza helyén) minden adott volt ahhoz, hogy akár operaelőadásokat is rendezhessenek: egy európai hírnévvel rendelkező 34 tagú püspöki zenekar, magasított alkalmi színpad, felszerelt mozdítható fényforrások, felfüggesztett vásznak, székek, személyzet, és szabadon mozgatható kulisszák is.

Szerencsére több neves komponistát szerződtetett Patachich Ádám nagyváradi püspöki zenekarának vezetésére, és annak változatos zenei szolgálatainak betanítására, előadásaira.

Közbenjárásával Michael Haydn a zenekari taglétszámot 34-re duzzasztotta, így a nagyváradi püspöki zenekart egy csapásra hatalmasabbá tette a lipcsei filharmonikusoknál, vagy a berlini királyi zenekarnál is. Ez a lépés a helyi zenekart alkalmassá tette arra is, hogy komolyabb, az egyházi liturgiákon előadott művektől függetlenül más zenei alkotásokat is problémamentesen eljátszhassanak.

M. Haydn még nem írt operát, amikor Nagyváradon tartózkodott, de miután 1794-ben elment (és emiatt két év zenei „kényszerszünet” következett) Patacich püspök többek közt Karl Ditters von Dittersdorfot csábította át Bécsből, főúri életet kínálva a zeneszerzőnek.

Így ő „nyitja meg” az operajátszás kapuit városunkban, amikor 1766-ban megkomponálja első vígoperáját, amelynek az Amore in Musica címet adta.

Érdekesség

Dittersdorfnak amellett, hogy 1200 arany volt az évi keresete, szerződése komoly udvartartást is biztosított a a számára. Viszonyításképp: akkoriban az új püspöki palota (a napjainkban ismert római katolikus püspöki palota) építkezési vezetőjének csak 250 arany évi keresete volt. (Folyt. köv.)