Könny-zene a Szent László templomban

Tóth Gábor

„Ne sírj már!” vagy „Sírj csak!” – mindkettőt hallhattuk gyermekkori őszintén lázadó tehetetlenségünk időszakában, szülői vérmérsékletektől függően. Magam ma is a másodikra szavazok, mert a könnyek által távozik belőlünk mindaz, ami lelkileg fölösleges teher és fizikailag méreg. A könny megKÖNNYebbülést ad, megtisztító átalakulást hoz, különösen most, amikor egy olyan „felnőtt” világi tehetetlenségben vagyunk, ami sajnos sokak telhetetlenségével van összefüggésben.

Szeghalmi Emese egy bő hét leforgása alatt immár másodszor invitálta a váradi közönséget olyan régen kelt zenék útjára, amelyek a világ egy talán sosemvolt, csak általunk nosztalgiából elképzelt lelki egyensúlyának harmóniáiból erednek. A transzcendens tendenciájú értékátadás különösen jól sikerült, az előadó ugyanis a Szent László templom orgonájának olyan érzékeny regisztereihez nyúlt, amiket – régi váradi zenehallgatóként bevallani szégyellem is – még nem hallottam ennek előtte ott és így. Ellentmondva az egyházi terminológiának, olyan volt ez, akár egy esti rorate, hiszen harmatozó diszkrécióval világították be a teret az áttetsző hangszíncseppek.

Megint csak az a nehéz feladat, hogy ne beszéljük túl az igényes repertoár részletes bemutatásával az eseményt, hiszen ismét másféltucatnyi zenei virágfüzér reneszánsz, barokk, egyházi, népéneki, évszázadokat átívelő muzsikák gyöngyszemei-könnyfürtjei hangzottak el. Néhány alapvető információt azért mégis említünk a dokumentálás végett.

A jelenleg még létező keresztény európai kultúra lelkeket legmegérintőbb könnyezőjének, a Jézust sirató édesanya, Szűz Mária végtelen fájdalma nyomán tematikusan erre az alkalomra választva hallhattunk két Mária-siralmat (13. és 17. századit), egy csíksomlyói kötődésű Kájoni-kódexrészletet (Litaniae B. V. Matris Salvatoris), „Szűz Mária, gyászvirág”-éneket (Volly István gyűjtéséből), de természetesen a tisztán hangszeres zene is fajsúlyos volt. Különleges madárcsicsergő orgonasíphangokkal indult Rameau Le rappel des oiseaux-a. Hangnem- és hangjátékcseppek következtek Dufay (három Kyrie), illetve egy XVI. századi ismeretlen szerző A-E-D formulájából. Juan Cabanilles, illetve Johann Jacob de Neufville képviselte a hármas ütemosztású, kis fantáziával szentháromság-szimbolikába is illeszthető variációs formákat, egy Passacagliával és egy Ciacconával. Volt még Domenico Scarlatti-szonáta, világibb elkalandozásra is lehetőséget adó Luca Marenzio (Madonna, sua mercé), s végül a vitathatatlan zenei király, nem, nem Jimmy, hanem J. S. Bach zárta a sort (BWV 1042, Adagio).

A nagyjából egyórás koncerten maroknyi közönség volt, s ahogy az érzések azt diktálták, a zenei könnycseppek és elmélkedés után ezúttal elmaradt az egyébként megérdemelt taps.