Mészár Sándor: Türelem és összetartás kell egy csapat sikeréhez

Szakács Dávid

– Amikor megkezdte az Aradi UTA újjáépítését, milyen célt tűzött ki maga elé? Sikerült megfeleljen a saját elvárásainak? 
– Lehet, meglepő, de nem az élvonal volt a lényeg. A célunk leginkább az volt, hogy viszszanyerjük a közönséget, valamint az elvárásoknak megfelelően a másodosztályig legalább el akartunk jutni, mivel az UTA nem érdemli azt, hogy alsóbb szinteken tengődjön. Már a II. Ligában is nehéz anyagilag fenntartani egy csapatot, mivel nincs meg a kellő médiafigyelem, illetve a televíziós közvetítési díj. A költségek magasságának leginkább az az oka, hogy a bajnokság alatt az egész országot be kell járni, valamint a játékosok nem sokkal olcsóbbak, mint az első osztályban. 
Egyértelművé vált számunkra, hogy a legjobb a klub számára a Szuperligába való feljutás lesz, mivel alapból az UTA-nak ott kéne legyen a helye a történelmi háttere miatt. Nem volt egyszerű, öt évünkbe került, a harmad-, illetve a negyedosztályban például csupán egy-egy esztendőt töltöttünk. 

– Hogyan értékelné a csapata idei teljesítményét a bajnokságban? 
– Keressük még önmagunkat. Óriási változások történtek az utóbbi időben, miután tíz új játékos került a csapat keretébe. Sajnos teljesítményünk ingadozó, a kötelező győzelmeket a kis csapatok ellen nem sikerült hozni (Sloboziai Unirea 3–4, Botosán FC 0–1, Jászvásári Politehnica 0–0), viszont meglepetésre a rangos ellenfelekkel szemben jól szerepeltünk (Kolozsvári Universitatea 1–0, Kolozsvári CFR 3–1). A játékunk nem rossz, így abban bízom, hogy minimum úgy fogunk szerepelni, mint a tavalyi idényben. A 2023–24-es szezonban az őszi szünet környékén hasonlóan álltunk, mint most, aztán végül sikerült megnyernünk az alsóházat május végén, ezzel a hetedik helyen zárva a bajnokságot. 

– Milyennek látja a klub jövőjét az elkövetkező években? 
– A legfőbb célunk az, hogy első osztályú csapat maradjunk a továbbiakban is. Régen az UTA-t úgy becézték, hogy „ABBA együttes”, mivel egy évet volt általában az élvonalban, aztán két évet volt a másodosztályban, aztán megint egy évet a legfelsőbb osztályban. Szerencsére az utóbbi öt évben ez már teljesen megváltozott. Erre 1974 óta nem volt példa, hogy a csapat ilyen hosszú ideig bent maradjon. Remélem, az én vezetésem alatt tovább növeljük az éveinket a román labdarúgás legmagasabb szintjén. 

– Tapasztalataiból kiindulva mit kellene tenni a nagyváradi futballközegnek ahhoz, hogy elérje az aradi klub szintjét? 
– A nagyváradi labdarúgás volt az aradiak szintjén, sőt, ha a történelmet nézzük, a Nagyváradi Atlétikai Club jobb is volt, mint az akkor aradi csapatok. A NAC-ra a mai napig minden magyar futballszerető emlékszik. Viszszatérve a kérdésre, úgy gondolom, türelem és összetartás kell egy csapat sikeréhez. Persze kis mértékben kell az önkormányzat segítsége, valamint egy olyan személy is, aki végig tudja vinni ezt a nehéz feladatot. Minden vállalkozásnál és projektnél maga az adott ember megtalálása a legfontosabb. Amennyiben a váradiak megtalálják ezt az embert, aki ezt végig tudja csinálni, akkor a Nagyvárad biztosan ott lesz hosszú ideig hozzánk hasonlóan az élvonalban. A város megérdemli ezt. Vannak külföldi ranglisták, ahol a városokat elemzik. Ebben a rangsorban az érdekes szempontok közé tartozik az, hogy van-e a városnak elsőosztályú csapata. Ha ez megvan, akkor már alapból más szemmel néz rá néhány ember az adott településre. 

– Mi az oka annak, hogy az aradi szurkolók egy bizonyos része nem szíveli önt? 
– Az ultrák fő tevékenysége abban áll nálunk, hogy mindig keressenek egy bűnbakot, bármi kisebb gond történik a klubon belül. A „kemény mag” jó pár éve engem szemelt ki, mivel én vagyok a csapat elnöke. Amikor feljutottunk, még magasztaltak, ám ez egyik percről a másikra megváltozott. Előttem amúgy a polgármesterrel és az edzőkkel volt bajuk, ám jelenleg inkább a játékosokat pécézték ki maguknak. Próbáltak régebben kisebb módszerekkel félreállítani, azzal a céllal, hogy magamtól adjam fel, de nem hagytam abba és inkább úgy láttam jónak, hogy elengedem a fülem mellett ezeket a hangokat. Tudom, hogy akiktől a negatív kritikákat kapom, körülbelül olyan százan vannak, azokból viszont, akik szeretik azt, amit csinálunk, akad több ezer ember, így nem áll szándékomban bedobni a törölközőt, mivel mindig arra a többségre gondolok, amely támogat minket. 

– A mostanában tapasztalt politikai szélsőségek sajnos a lelátón is tapasztalhatók, mi lehetne a megoldás ezek kezelésére vagy akár a megfékezésére? 
– Sajnos úgy tűnik, hogy mostanában a szélsőségesség egyfajta trenddé vált. Példaként George Simion, az AUR vezetője az ultrák közül való, tehát mondhatni, a stadionból pályázta meg az államfői pozíciót. Reméljük, ezek a mozgalmak csak rövid ideig tartanak. Semmiféleképpen nem hagyhatjuk, hogy ez továbbfajuljon a lelátókon és azon kívül is. 

– Melyik volt az eddigi legkedvesebb emléke a klub élén, amire bármikor szívesen emlékszik vissza? 
– Maga az adott emlék egy pillanat volt, egy olyan mérkőzés, amit nem is néztem. Az UTA akkor még a másodosztályban volt, 13 ponttal vezettük a téli szünetben a bajnokságot, ám ezt követően kitört a világjárvány. A Román Labdarúgó-szövetség úgy döntött, hogy csupán az első hat együttessel folytatja a küzdelmet oda-visszavágós rendszerben a feljutásért. A legrosszabb döntés azonban az volt, hogy a szövetség a 13 pontos előnyünket – amelyet már szinte lehetetlen lett volna behozni – felére csökkentette, így csupán 6 pontos előnnyel rendelkeztünk, amit, ha úgy alakul, két meccs alatt le lehet faragni. Ha nem változtatott volna semmin a szövetség, akkor legalább öt mérkőzés kellett volna ahhoz, hogy beérjenek, vagy akár megelőzzenek. Az utolsó, mindent eldöntő meccsen az Argeș FC ellen játszottunk. Akkora volt bennem a feszültség, hogy egyszerűen képtelen voltam nézni a meccset. Nekünk egy döntetlen elegendő volt az élvonalhoz, míg az Argeșnek győznie kellett, plusz emellett ment párhuzamosan egy másik mérkőzés is, amelynek ugyanúgy számított az eredménye. Amikor lefújták a találkozót és sikerült elérni a hőn áhított döntetlent, én a kertben voltam inkább, hogy elfoglaljam magam. Magának az összecsapásnak nemcsak az volt a tétje, hogy feljutunk, hanem az is, hogy fennmarad-e a csapat vagy sem, mivel még egy idényt a II. Ligában a pandémia kellős közepén anyagilag nem éltünk volna túl. A sors iróniája, hogy a gól nélküli döntetlennel mindkét együttes feljutott, miután kedvezően alakultak az eredmények a másik pályán. Egy óriási kő esett le akkor a szívemről.