Nagyváradon kezdte színészi pályafutását

Elégedett színész? A Jászai-díjas Miske László, közel 50 végigjátszott évvel a háta mögött, nem hiszi, hogy létezik olyan… A színművész 80. születésnapját nemrég ünnepelték a debreceni Csokonai Színházban, ez alkalommal nyilatkozott lapcsoportunknak.

– Hány éve lépett a színészi pályára?

Miske László: Hát, ha jól számolom, akkor ötven éve. Egész pontosan, jövőre leszek ötven éves színész. 1966-ben kezdtem a pályát.

– Harminc évesen? Olyan későn?

Miske László: Már harminc éves el is múltam. Ugyanis volt egy kis kitérő az életemben. A református teológia, meg a két év lelkészi szolgálat. Én már a 25 éves felső korhatárt meghaladva jelentkeztem a színművészeti főiskolára. Erre azért gondolhattam, mert egy kicsit éppen lazult a gyeplő, jött a Ceaușescu-korszak, s akkor egy ideig nem vették annyira szigorúan sem a származást, sem a korhatárt. Korábban semmi esélyem nem volt, mert református lelkész volt az édesapám, ráadásul kulák. Ezzel a „keresztlevéllel” Romániában nem lehetett labdába rúgni. Próbálkoztam ugyan vagy két-három szakon, (agronómia, jog, közgazdaság) de nem vettek fel. Egy év kihagyással aztán felvételiztem a teológián, oda sikerült bejutnom. Erdélyben akkor nem lehetett válogatni. A négy elemit is román iskolában végeztem, románul tanultam olvasni, számolni. Aztán bekerültem Kolozsváron a református kollégiumba, ahol végre magyarul tanulhattam. Elég sok időt töltöttem kolozsvári iskolákban, ott érettségiztem, ott végeztem a teológiát is. Lelkész lettem, de már kisdiák korom óta folyamatosan hordoztam magamban egy nagy-nagy vágyat a színház és a színjátszás iránt. Ez a vágy ismét elfogott. A színművészetit Marosvásárhelyen végeztem. Ez a magyarázata annak, hogy később indultam a pályán. Volt olyan évfolyamtársam, aki tíz évvel fiatalabb volt nálam, lévén, hogy abban az időben már a tizedik osztály elvégzése után lehetett érettségizni. Voltak ilyenek egy páran. Igyekeztem velük a lépést tartani.

Különös történet

– A korkülönbség bizonyára tekintélyt biztosított.

Miske László: Úgy, amennyire. De hadd mondjam el a felvételim különös történetét. A teológián végzettek három generációjának felszentelését, beleértve magamat is, éppen arra a napra tűzték ki, amikor meg kellett jelennem a színművészeti felvételin. Kijött az esperes Aranyospojánba, szólt, hogy augusztus végén lesz a szentelés Kolozsvárott. Mondtam, Pali bátyám, nem tudok ott lenni, s különböző okokra hivatkoztam. Jó, mondta, majd jelentem a teológián. Apám megrótt, hogy miért csinálom ezt, mi van e mögött? S akkor elárultam, hogy készülök felvételizni Marosvásárhelyen. Megdöbbenve mondta: hiszen fel sem vagy készülve. Nem baj, megpróbálom, feleltem. Marosvásárhelyen találkoztam Oláh Tiborral, kolozsvári irodalomtanárommal, aki a főiskolán is tanított. Semmi esélyt nem adott a korhatár miatt. Akkoriban az irodalmár Szabó Lajos volt a rektor, aki ugyancsak annak a nagy generációnak volt a tagja, amely a virágzó erdélyi magyar színjátszást megteremtette Tompa Miklóssal, Kovács Györggyel és másokkal együtt Kolozsváron, majd Marosvásárhelyen. Bementem hozzá, kedvesen fogadott, tiszteletes úrnak szólított, s mondta, jogom van felvételizni, nem akadály a korhatár sem. Mindezt elsősorban azért mondtam el, hogy Szabó Lajosról beszélhessek, aki mindvégig úgy viszonyult hozzám, ahogy egy művészhez illik. Meg azért, hogy a fogadtatás nagyon sokat számít az életben.

– A marosvásárhelyi intézetben kapott valakitől életre szóló inspirációt?

Miske László: Hogyne! Kovács György volt a tanárom, aki a Kossuth-díjnak megfelelő Népművész címmel rendelkezett, talán másodmagával a magyar színészek közül. Ő remek ember, nagyszerű, tanár, színész és rendező volt. Megvolt az a tulajdonsága, hogy a szakmát bele tudta szuggerálni az emberbe. Próba közben megállt a színpad szélén és olyan finom eszközökkel reagálta le, amit a színész mondott, vagy játszott, hogy az örökre megmaradt benne. Ezek a reagálások egyszerre voltak a néző, a tanár és a rendező reflexiói. Tehát inspirációt tőle kaptam leginkább. Vele már a felvételin találkoztam, ő volt az elnök. Már tudták ki vagyok, de azért megkérdezte, ugye nem most érettségiztem. Aztán mi a foglalkozásom. A bizottság ekkor már kuncogott. A következő kérdése az volt, hol dolgozom. Mire azt válaszoltam, nem dolgozom, hanem szolgálok. Ekkor már hangosan nevettek. Kovács György végül azzal ütötte el a dolog élét, hogy mondjak egy verset. Elkezdtem mondani Petőfinek a Felköszöntés című bordalát, s két versszak után megállítottak, megköszönték. Ez felbosszantott, ami valószínűleg az arcomon is meglátszott. Kimenőben hallottam, hogy mulat a társaság. Nyilván szokatlan volt számukra, hogy egy református lelkész felvételizik. Az már előfordult, hogy a teológiáról átment valaki a színművészetire, de végzett pap még nem próbálkozott. Miután egy cimborámmal megittunk egy pohár bort, mondtam, megyek pakolni a szállásomra, mert én itt befejeztem a dolgom. Útközben találkoztam egy felvételiző társammal. Kérdezi, voltál a főiskolán? Miért? Mert ott vagy a felvettek listáján, rögtön a második. Hát így történt.

– Van-e a lelkészi hivatás és a színészi pálya között valami rokon vonás, hasonlóság, összekötő kapocs, elvégre a színészt Thália papjának is nevezik?

Miske László: Van. Ha nagyon egyszerűen akarok a kérdésre válaszolni, akkor azt mondom, hogy mind a kettőnek a lényege a szereplés és a meggyőzés. S amit a szolgálat szó maradéktalanul kifejez.

Az első „állomás”

– Melyik színház volt az első állomáshelye?

Miske László: A Nagyváradi Szigligeti Színház. Mehettem volna máshova is, de Várad azért volt fontos és kedves számomra, mert 56 karácsonyán ott voltam legációban. A magyar forradalomról nem lehetett tudni semmit, hírzárlatot rendeltek el, de a váradiak közül sokan kint jártak Magyarországon, s ők beszámoltak a látottakról. Meg aztán megfogott engem Váradnak a nagyszerű, hagyományosan lezser, kozmopolita világa. Tíz év telt el a forradalom óta, az emlékek is visszajöttek, s vonzott Várad múltja, meg Magyarország közelsége is.

– Emlékszik az első szerepére?

Miske László: Egy operett-szerepet kaptam a Luxemburg grófjában, az egyik hülye grófot kellett prezentálnom. Váradon nagyon szerették és színvonalasan művelték az operettet. Azt is mondhatnám, hogy Várad egy nagy operett-város. De az első igazi szerepem a Ruy Blas Don Cesar de Bazan-ja volt. S még abban az évadban rám osztották a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című Móricz-darabban Balázs szerepét, ami nagyon klappolt nekem. Az nagy siker is volt.

– De a „kiugrás”, az első nagy szakmai visszhangot kiváltó siker már Kolozsvárhoz fűződik. A Tragédiára gondolok, Ádám szerepére.

Miske László: Nem, nem, azt is Váradon játszottam. Annak megvan a külön története. Valamikor 1979-ben vagy 80-ban játszottuk a Csongor és Tündét. Szabó József volt a rendező, aki azzal indított utamra, hogy azért kapod a Csongort – pedig már 40 éves elmúltam –, hogy Ádám lehess. Ez rendkívül izgalmas megállapítás volt számomra.

– Mi volt még az Ádámhoz hasonló emlékezetes nagy szerepe?

Miske László: Az Ősvigasztalás azért volt különösen izgalmas, mert Erdélyben Tamási Áront játszani abban az időben nemigen lehetett. Ő ugyanis Magyarországon élt, s erre nagyon érzékeny volt a cenzúra. Erősen figyeltek bennünket Bukarestből is. Akkor történt, hogy előkerült valahonnan, egy padlásról, a dráma szövege, amit Tamási egy kolozsvári pályázatra küldött haza Amerikából. A Tiszatáj leközölte, és Magyarországon valahol bemutatták, azt hiszem, Sík rendezésében. Szabó Jóska azt mondta, ha törik, ha szakad, ezt ő is megrendezi. Meg is csináltuk, s annyira jól, hogy három székelyföldi turné is lett belőle. Nagy hatású volt a darab, szinte néma forradalmat váltott ki a közönség soraiban. Sepsiszentgyörgyön például két előadást tartottunk, délután és este, és az esti közönség nem tudott bemenni a délutánitól, mert a nézők nem akarták elhagyni a termet. Székely darabról lévén szó, lenyűgözte az embereket.

Véletlen szerencse

– Gondolom, nagy elhatározás volt átjönni Magyarországra. Hogy érlelődött meg ez a döntés?

Miske László: Ez a véletlenek szerencsés összejátszása folytán adódott. A fordulat után Nagyváradon a magyar társulat egyik vezetőjévé választottak. Éppen egy Tamási-darabot rendeztem, a Boldog nyárfalevél címűt, amikor a portára hívnak, telefonhoz. Miskolcról kerestek, a Macbeth-be kellett beugranom, Duncan király szerepébe. Huszonnégy órát kaptam rá. A rendező, Galgóczi Judit Budapesten látott engem a Vígszínházban, ott játszottunk a színházi napok alkalmával a kolozsvári színházzal. Egy nagyon érdekes, izgalmas kínai darabot mutattunk be, a Buszmegállót, Tompa Gábor rendezésében. Elvállaltam a beugrást, egy éjszakám volt, hogy megtanuljam a szöveget. Így kerültem Miskolcra. Aztán egyik szerep hozta a másikat. 1991-ben már számítottak rám. Majd jött egy meghívás Debrecenből a Nők iskolája című darabba, Pinczés Pistától, ő volt a megbízott igazgató. 1993-ban leszerződtem a Csokonai Színházba rendes tagnak.

– A születésnapi ünnepségen nem mulasztotta el megemlíteni székely származását. Ha jól számolom, Debrecenben is több mint húsz évet töltött. Ezek szerint mondhatjuk, hogy Miske László egy székely származású debreceni színész?

Miske László: Igen, mondhatjuk. (Nevet.) Jól érezem magam Debrecenben, megszerettem a várost, bár nem volt könnyű, mert itt a jövevénnyel szemben van egy kis fenntartás. De ez jogos, mert azonnal befogadni mindenkit nem érdemes. A város nekem sok mindent adott, többek között barátokat. Mondhatom, Nagyváraddal azonos fontosságú az életemben. Ha megyek Erdélybe, azt mondom, megyek haza. De ha jövök Debrecenbe, azt mondom, megyek haza.

Kedves partnererek

– Ki volt pályafutása során a legkedvesebb rendezője és partnere?

Miske László: A legkedvesebb rendezőm Szabó József, „Ódzsa” volt, aki most Írországban él. Vele nagyon tartalmasan tudtunk együtt dolgozni a nagyváradi periódusom alatt. Kedves partnerem nagyon sok volt, egyetlent nem tudok megnevezni. Nagyváradon sok főszerepet játszottam, ott rendszerint Csiky Ibolya volt a női partnerem, ő most is a váradi színház tagja. Ő volt Éva is a Tragédiában.

– A színészi egzisztencia egy bizonyos bohémitással jár. Követte ezt az életformát?

Miske László: Hát persze. Ezt a színházban nem lehet elkerülni. A merevség az élet minden területén hátrány. Aki a színházban befelé forduló, elzárkózó mentalitást tanúsít, az különcnek számít, és kivívja a kollégák unszimpátiáját.

– Ha visszatekint életútjára, művészi pályájára, elégedettnek tudja magát?

Miske László: Nem! A színész csak addig érez elégedettséget, amíg egy bemutató sikerének varázsa tart. Kész. Nem hiszem, hogy lenne a pályán elégedett színész. Az ugyanis egy befejezett állapot, kizárja folytatást.

– Remek fizikai és szellemi kondícióban van. Melenget még ambíciókat?

Miske László: Természetesen. Amíg érem magamban az energiát, amíg képesnek tartom magam arra,hogy kiálljak, megjelenjek, addig nem adom fel. Szerelemese vagyok a hivatásomnak!

Bakó Endre

Névjegy

Miske László Jászai Mari-díjas színész

• 1935. szeptember 18-án született Zalánban

• Református teológiát végzett, két évig lelkészként szolgált

• 1966-ban végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben; 1966–1987. között a Nagyváradi Szigligeti Színház, 1987-től 1990-ig a kolozsvári Állami Magyar Színház, 1990-től két éven át a Miskolci Nemzeti Színház, azt követően máig a debreceni Csokonai Színház tagja

• A 2002-es POSZT-on a legjobb mellékszereplőnek választották a Gézagyerekben nyújtott alakításáért

• Körülbelül kétszáz darabban játszott; ő maga Tamási Áron: Ősvigasztalás című darabját tartja az egyik legfontosabbnak

• Megvalósulatlan szerepálma a Bánk bán

• Magyar és román filmekben egyaránt játszott, így a Honfoglalásban és az Ábel Amerikában című alkotásban is

• Nem gyűjti a kritikákat, de ha valaki új dolgokat fedez fel róla, azt elteszi

• Egy lánya és három unokája van

• Párkapcsolatban él Mohos-Nagy Éva operaénekesnővel