Egy Nagyváradon szolgált mélyhegedű története

A Thurzó család zenei magángyűjteménye nem csupán egy olyan adattár, ahol több ezer oldalnyi A4-es formátumban őrizzük és napjainkban is vezetjük az eddig összegyűjtött zenetörténeti epizódok összefoglalóját.

További ismeretünk van 174 helyi zeneszerzőről, több száz itt koncertező előadóról, és mind a 241 helyszínről, ahol komolyzenei tevékenység folyt. Egy olyan letétrendszer is birtokunkban van, amely 12 hagyatéki anyagot és közel 250 zenei relikviát is tartalmaz. 1760–1769 között Patachich Ádám egy egész korszakot határozott meg Nagyváradon az ide szerződtetett zenei világnagyságokkal, valamint az Európa-szerte is híres 34 tagú püspöki zenekarával. M. Haydnnel való ideérkezésekor (1760. március 19.) váradi zenekarának szervezésére is megbízást adott a fiatal karmester-zeneszerzőnek, így ő három muzsikus barátját is leszerződtette: egy csellóst, egy klarinétost és egy vadászkürtöst. Ezzel az volt a célja, hogy a zenekart erősítse, de az is, hogy a „hangszerpark” is bővüljön. Távozását követően (1762) Dittersdorf 1764. április 1-jén nemcsak W. Pichllel érkezett Nagyváradra, hanem, folytatva a már elkezdett zenekari élet szervezését, ő is további muzsikusokat szerződtetett le: Stza – fuvola, Pohl és Stadler – oboák, Fournier – klarinét, Olivia és Pauer – kürtök, Michael – csemballó, Fuchs – hegedű, Himmelbauer – cselló, Pichelberger – nagybőgő.

Sokan akkoriban is a saját hangszereiken szolgálták a zenét ott, ahol épp szerződtetve voltak, és nem az alkalmi hangszereken játszottak munkaadójuk révén. Amikor Dittersdorf javaslatára szerződtették Fuchsot, ő saját hegedűjével és mélyhegedűjével együtt érkezett. Muzsikusi tevékenysége többrétű lehetett, és ha a zenei igény úgy hozta, akkor egy személyben erősíthette a zenekar mélyhegedűs csoportját is. Ez a mélyhegedű nagy bizonyossággal megszólalt a korabeli nagyváradi püspöki zenekarban.

Hogy miként került a Thurzó család tulajdonába ez a hangszer, ennek története 1965-ben kezdődött. Nagytatám egész életében kiemelt fontosságot tulajdonított mindennek, ami bármilyen módon Nagyváradhoz volt köthető. Ámbár a Szekuritáté havi rendszerességgel zaklatta, ennek ellenére szorosan tudta tartani a kapcsolatot levelezések formájában sok más zenekutató kollégájával szerte a világban. Egy berlini muzikológus barátja egyik levélváltásuk alkalmával említette, hogy közvetett módon ismer valakit, akinek a családja birtokába jutottak Fuchs személyes dolgaiból is. Felvették egymással a kapcsolatot, és a tulajdonos egyik levélváltásuk alkalmával felajánlotta nagytatámnak, hogy eladná ezt a hangszert. Négy év múlva kezdődtek meg az ez irányú, komolyabb tárgyalások. A hangszer több mint 300 éves, és jellegzetességei révén egy Amati-modell kópiájának mondták, a tető és a hát domborúbb mivolta, más formabeli jellemzője, valamint hangszíne miatt.

Nagytatám új tulajdonosként 1969-ben vehette kezébe a mélyhegedűt. A hangszer készítőjének neve sajnos nem ismert. A hangszer törzse 38,5 cm, nyaka 27,5 cm, szélessége pedig 21,5 cm. Az eladó átszámítva 9600 lejt kért ezért a hangszerért. Az igényelt ár hatalmas volt akkori mértékkel is, mivelhogy 1969-ben hozzávetőlegesen 700–800 lej volt egy havi alapfizetés. Nagytatám azért nem beszélt senkinek sem erről az eltelt évek alatt, mert igazából, az irigységen túl, senki sem tudta volna igazán értékelni ezt az értékes „szerzeményt”. A család nyitott további komoly bevizsgálásra is, ha majd megvalósíthatónak látja egy nagyváradi Zenetörténeti Múzeum és Zenei Adattár létrejöttét. Szerintem most jött el az ideje annak, hogy a hangszer szakmailag is rehabilitálást nyerjen, részben a cikksorozat okán is.

Thurzó Zoltán