Gyűjtés indult a nagyváradi relikviáért

A Nagyváradi Városszépítő Egylet közadakozást hirdetett azzal a céllal, hogy megvásárolják a mostani tulajdonostól az öntöttvasból készült relikviát, és közkinccsé tegyék a város évszázados történelmét hirdető címert. Mint hangsúlyozták, a gyönyörű címer amiatt is különösen fontos emlék, mivel Nagyvárad ipari öröksége „meglehetősen megtizedelt állapotban maradt fenn”. Az 1913-ból származó alkotást reményeik szerint a város egyik közterén állítanák ki újra, a relikvia tulajdonosa viszont az egylet lesz, nem a román többségű önkormányzat.

Az egylet a tízezer eurós vételárból már kifizette a foglalót, a hiányzó összeget pedig a nagyváradiak, az onnan elszármazottak, illetve a Szent László király alapította város magyar jövője iránt felelősséget érző honpolgárok adakozása révén gyűjtenék össze záros határidőn belül.

Az adományokat az Asociatia Nagyváradi Városszépítő Egylet bankszámlájára lehet küldeni (RO17BTRLRONCRT0629485701, Banca Transilvania. Közlemény: donatie pentru salvarea blazonului orasului Oradea), az adománygyűjtő akció egyik fő szervezője, Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Szövetség elnökhelyettese egyúttal jelezte, hogy közösségi oldalán (www.facebook.com/csomortanyi), üzenetben szintúgy lehet jelezni az adakozási szándékot.

Zuh Deodáth egyesületi elnök, eszmetörténész az erdélyi Krónika portálnak úgy nyilatkozott: „az értékes relikviának megvásárlása után mindenképp közterületen kellene lennie”. Emlékeztetett arra, hogy az 1900-as évek elején Nagyváradnak négy hasonló címere volt, de úgy tűnik, csak ez élte túl a 20. századot. A 250-300 kilogrammos öntöttvas címerpajzs az 1980-as évek elején került le a Széles utcai hídról, amikor a jégzajlás megrongálta a közúti átkelőt, és a hatóságok úgy döntöttek, elbontják. „Az a nagy szerencsénk, hogy ez egy közös érték tud lenni, mert semmilyen más szimbólum nincs rajta, a város címere ma is majdnem ugyanez” – idézte a lap a bizakodó szakembert.

A balkáni román állam a 20-as 30-as években valójában nem is rendezkedett be a városban, mert magyar beavatkozástól tartott, de ettől függetlenül, ahol tudta, irtotta a magyar múlt jelképeit. Bukarest a magyar támadás réme miatt építette ki a városhoz közeli Károly-vonalat a határ mentén, amelyet 1940-ben, a második bécsi döntés értelmében végül fel kellett adjon. Az erődrendszert a magyar honvédek annak rendje-módja szerint fel is robbantották.

A míves, de elhanyagolt Széles utcai acélhidat 1981-ben a Sebes-Körös jégzajlása végezte ki. Nem építették újjá. Ezen az átkelőn pompázott a most fellelt többmázsás városcímer, amelynek köztérre kerülése némi elégtételt adhatna a helyi magyarságnak, amely a két vesztes világháború után manapság éli meg sokadik tragédiáját. Ez pedig nem más, mint a romániai belső migráció, amely a balkáni állam keleti és déli tájairól évről évre új román betelepülőket vonz a fejlődő, nyugatiasnak számító Nagyváradra. Mindez pedig komolyan rontja az őshonos helyi magyarság számarányát a többségi, távolabbi tájakról bevándorló népelemekkel szemben.