A nagyváradi irodalmi élet a két világháború között

Imre Zoltán

Egyik kedvelt tematikámat szeretném Önökkel megosztani. Mi, váradiak büszkén, nemes lélekkel vallhatjuk magunkat a történelem részének, hiszen olyan város lakói vagyunk, ahol a kultúra és tudomány kereszteződésében pulzáló, szinte aorta-jellegű véráramlatban mintáztuk történelmünk fontosabb szegmenseit. Szent László utódaiként ugyanakkor még jelen vagyunk. Éltető és pusztító, alkotó és romboló korszakokat éltünk meg. Sokat lehetne mesélni egyenként minden századról, én azonban megpróbálok kiemelt témákként pár fontos, kevésbé köztudott érdekességet, mint például a nagyváradi újságírás történetét, a nagyváradi irodalmi életet a két világháború között, a város vallási sokszínűségét, Nagyvárad múzsáit, a nagyváradi emancipáció és feminizmus rövid történetét, vagy vallástörténeti kuriózumokat megosztani a Bihari Napló olvasóival. Ezúttal a két világháború közötti nagyváradi irodalmi életet tárom fel. Méltósággal valljuk magunkénak Adyt, bár tudjuk, hogy életének csak egy rövid szakaszát töltötte nálunk, de ez a közel három nagyváradi év mérföldkőként követte őt életének további kibontakozásában.

1903. október 13-án így közölte Ady távozását a Nagyváradi Napló: „Ady Endre, aki három év óta működött a mi közösségünk elismerése mellett a Nagyváradi Napló szerkesztőségében, őszinte sajnálatunkra megválik tőlünk. Az a munkásság, amelyet a mi zseniális barátunk három esztendő óta kifejtett Nagyváradon, fölment bennünket a fölösleges dicséret alól, amellyel az ő kiváló tehetségének a búcsú perceiben talán adóznunk kellene. Helyére a közeli napokban új jeles zsurnaliszta kerül. A lapért a felelősséget a mai naptól kezdve ismét Fehér Dezső vállalja.”

Ady búcsúja (a Búcsúzó című cikk) is ebben a lapszámban volt olvasható: „Búcsúzom a »Nagyváradi Napló« közönségétől. Nagyváradról rövid idő múlva távozom, s a »Nagyváradi Napló«-nál már mai napon más veszi át a tollamat. A dolgok rendje hozta ezt így, s talán már régebben elmegyek, ha ezt a várost, ezt a közönséget s ezt a lapot olyan igazán nagyon nem szeretem. Most már még a megviselt fizikum s a megegészségesedés vágya is siettetik a válást. Mennem kell tehát. Úgy érzem, az énemnek egy nagy darabja marad itt. Több mint három év óta emlékekben, verejtékezésekben, könnyekben, buzdulásokban, vércsöppekben s mindig szeretetben és hálában adogattam át. Megtart magáénak – ha akar, ha nem – ez a csodálatosan ható, intelligens, modern Nagyvárad. Haza, vágyódva és hálásan fogok gondolni mindig ide. E lappal pedig egy leszek mindenha. Sok-sok hitvallástételben s az ideák szent kultuszában egyesültünk, s maradunk – hiszem – e lelki egységben tovább is. A lap a régi marad, a világosságnak, haladásnak modern, ízléses és bátor harcosa. Csak egy toll cserélődik ki. Kérem tartsanak meg engem régi kegyességükben s emlékezésükben. Én újra, meleg, hálás szívvel mondok köszönetet és búcsút.”

Ady elment… mi maradt utána? Kik vitték tovább a modern Nagyvárad irodalmi eszmeiségét? Milyen próbálkozások voltak a Nagy Háború után? Hogyan hasított bele, és milyen sebet ejtett Trianon Nagyvárad irodalmán, kulturális életén? Erről fogok írni a következő hetekben. Írásaimban több alkotót szeretnék közelebbről megismertetni. Elsőként a Bihari Napló Kalendáriumában megjelent Tabéry Gézáról szeretnék újra írni. Miért? Tabéry volt az, aki Adyt ismerve próbált helytállni Trianon után, magára vállalva a modern irodalom fejlődésének váradi evolúcióját.

Tabéry Géza Nagyváradon látja meg a napvilágot 1890. július 17-én. A Stark elemiben, majd a premontreieknél végzi tanulmányait, és 1908-ban sikeresen le is érettségizik. Az Értesítőben ez a megjegyzés állott: „Színi pályára készül”, de szülei másképp gondolták, inkább orvosi vagy mérnöki egyetemre szánták.

Jogásznovíciusként felvételt nyer 1908-ban a nagyváradi Királyi Akadémiára. Adyval való találkozása sorsforduló volt Tabéry életében, rögtön megveszi a Holnap-kötetet, új barátokat szerez, mint Dutka Ákos, és közelebb kerül volt gimnáziumi tanárához, Juhász Gyulához. Emőd Tamás titokban Tabérynak két versét küldi be a Független Magyarország vasárnapi számába. A jogi tanulmányai mellett, már az irodalom forgatagában találjuk. Ír, tanul és közben a hazai és nemzetközi irodalmat tanulmányozza. Tervrajzok másolásával sikerül annyi összeget szerezzen, hogy a hőn áhított Olaszországba utazzon, képzőművészeti ismeretségét bővíteni. Visszajöttekor újabb verset jelentet meg a Független Magyarországban. A szarajevói merényletet megelőzően (1914. június 28.), 1914. június 1-jén behívót kap a 46-os szegedi közös ezredbe fegyvergyakorlatra. Szabadidejét író, újságíró, költő barátaival, Juhász Gyulával, Móra Ferenccel, Ortutay Istvánnal, Cserzi Mihállyal, Bíró Lajossal tölti. Mily szerencsétlen egybeesés, épp június 28-án járt le katonai behívója, pontosan azon a napon, amikor Szarajevóban Gavrilo Princip golyója elindította a halálos gépezetet, kioltva a monarchia trónörökösének életét. Visszautazásakor Várad és Nagykároly között értesült a gyilkosságról. Ezek után nem sokkal, Nagykárolyban érte a Szerbiának küldött ultimátum híre. A mozgósítások elkezdődtek, és bevonult Szegedre a 46-os gyalogezredhez. Szeptember 8-án vagonírozták be a második zászlóaljat, Tabéryval a vassárkányon, útban a pokol tüze felé. 1914 karácsonyán egy szuronyrohamban súlyosan megsebesül, ezzel párhuzamosan idegei felmondják a szolgálatot, és idegösszeomlást kap. Majd így emlékezik 1915 elejéről: „Én az oroszokkal, ő (Ady) Bertuka édesapjával vívta a csatát, győzött az ellenfelén, engem az oroszok kétszer kergettek vissza a Kárpátokig. Abban is igaza volt Adynak, hogy visszajövök. Hosszú szakállal, betegen, olyan vékonyra soványodva, hogy Tószögi Iván Falstaff lehetett volna mellettem, de mégis – hazajöttem! Hathetes házasok se voltak Adyék, amikor 1915 tavaszán felkerestem őket csucsai otthonukban.”

1916-ban házasságot köt egy nagyváradi úrilánnyal, Puskás Irénnel, aki a család ismerősei közzé tartozhatott. A nagy háború alatt, a legsötétebb viszonyok között sem volt tétlen. Az 1911-ben megjelent Néma harc c. regénye után, az ihlet szellemétől megszállva, két novelláskötet: Klematiszos udvar – 1914, Veszta flagelláns – 1917, egy regény: Át a Golgotán – 1917 és egy verseskötet: Forradalmi versek – 1918 látott napvilágot.

Tabéry Géza 1918-ban leszerel, majd hazajön. Várta már az otthon melege, kedves felesége és tervei. A léket kapott országban szükségessé vált egy új stratégia megteremtése. A megváltozott politika sötét lapjaira reagálva, nagy odaadással próbált új megvilágításban tevékenykedni. Ebben a periódusában, önéletrajzában így vall: „1919 év elején a pénzügyigazgatóságtól áttettek a belügyminisztérium státusába s egyidejűleg kineveztek Bihar-megye forradalmi kormánybiztosa, Katz Béla mellé főispáni titkárnak. Ezt az állásomat a román hadseregnek 1919 tavaszán Nagyváradra történt bevonulása után elvesztettem, és forradalmi tevékenységemért a román térparancsnokság elfogott.” Trianonnal Nagyvárad és Erdély irodalma új irány megteremtésében válik aktívvá. „A sajtó célja bevallottan a társadalmi tudat megszilárdítása, a Trianon-traumával küzdő erdélyi magyar értelmiség lelki megerősítése.”

1919. január 27-én Ady Endre eltávozik az élők sorából, ami Tabéryt is mélyen megrendíti. Rögtön megszervezte az Ady-Társaságot, viszont nyilvános működését nem engedélyezték, az üstökös halála után nagyon szoros barátja lesz az Ady családnak. Még ebben az évben a Nagyváradi Napló kötelékéből megválva, a Nagyvárad munkatársa lesz. Cikkei, kötetei sorra jelennek meg. Megpróbálja tovább éltetni Ady szellemiségét, irodalmi matinékon keresztül is. 1920-ban a Kolozsvári Nemzeti Színház előadásában bemutatásra kerül a Mimikri című színdarabja. 1925-ben a Szarvasbika regény a két Bolyairól, 1926-ban a Tűzmadár, 1929-ben a Vértorony, majd a második világháborút megelőzően még három kötete, Októberi emberek, Fekete ablak és A Frimont palota jelenik meg. Az elcsatolt területen lassan két fő irány mutatkozik, az erdélyi transzszilvanizmus (Erdélyi Helikon) és a partiumi progresszív (EMIR). Magyar László – Irodalmi Harc Kolozsvár és Nagyvárad Között –1933: „Erdély visszatért, a régvárt összeölelkezés csudálatos mámora is elszállt már, elkövetkeztek a harcos, munkás hétköznapok és megmutatják új problémáikat is. Mi lesz a transzilvanizmussal, mi lesz az Erdélyi Szépmíves Céh-hel, mi lesz az erdélyi irodalommal? Megtartja-e önállóságát és így szolgálja tovább az egyetemes magyar érdekeket, vagy pedig beleolvad, felszívódik az egyetemes magyar életbe? A magyar kultúra szempontjából mi jobb, mi hasznosabb, mi ígéretesebb? (…) Nagyváradon más a helyzet és más a vélemény. Igaz, a szakadás már évekkel a visszatérés előtt megtörtént a váradiak és a kolozsváriak között. (…) Tabéry Géza, aki egyik megteremtője és leglelkesebb apostola volt az Erdélyi Szépmíves Céhnek, Berde Mária pártjára állt. Kiszakadtak mindketten a Céhből és a váradi, aradi, temesvári írókkal külön irodalmi szervezetet alapítottak Erdélyi Magyar Írói Rend, EMIR néven.”

„Az április enyhébb volt, mint a történelem. Verőfényes húsvétutáni napokra emlékezem. Virágillatos estékre, amik a Kálváriahegy alján részeggé telítették a levegőt. Abban az időben Várad szőlőkbe nyúló fertályában laktam, túl a vasúti viadukt és a Kálvária ucca kereszteződésében. Pár házzal odébb egy gyalogösvénnyel szegett mély út kígyózott a Kálváriához.

Csak esténként volt komor a környék. Mosoiu generális csapatai húsvét vasárnapján marsoltak keresztül Nagyváradon. Azóta néhány nap telt félelemben, nyomasztó némaságban. Este nyolc órán túl senki polgárember uccán nem járhatott. Kilenc órakor lefeküdtem. Az állásomnak lőttek. Fogalmazó voltam a magyar belügyminisztériumban s Bihar megyébe kirendelt főispáni titkár. A románok átvették a megyeháza felett a rendelkezést. Bejövetelük előtt fizetésünket a vörös direktórium még kiutalta három hónapra előlegesen. Pillanatnyilag így volt kenyerem. Éjfélkor zörgetnek az ablakomon. Bakancsok topognak az ablak alatt. Felgyújtom a villanyt. A zörgetés erélyesebben ismétlődik. Utána félreismerhetetlen romános hanglejtéssel szólal valaki az uccán:

– Tabár itt lakik?

Tabár! Ki lehetne más az a Tabár, mint szegény fejem?!

Kinyitottam az ablakot és kiszólottam:

– Ki keres?

– Maga az, Tabár?

Intek, én vagyok. S látom: rendőrszuronyok villognak az éjben.

Sebtében kapkodom magamra ruháimat. Már nyitom a kaput... Elől egy román detektív, utána a rendőrök betódulnak. Egyenesen a hálószobámba. Házkutatás.

– Maga kommunista?

– Nem.

– Vannak írásai?

– Attól függ, milyenek? Tessék megkeresni.

A detektív szétnéz. A falon egy szénportrém lógott. Akkor rajzolta rólam egy szobrász barátom, amikor 1915-ben honnjártam a frontról. A kép szakállasan, orosz ingben ábrázolt. Ez fölötte gyanúsnak tűnt a detektív előtt.

– Kicsoda az a kép?

– Én vagyok.

– Hol a szakálla?

– Levágattam.

– Ahá, hogy ne ismerjük meg, ha bejövünk!

– A szakállamat négy éve vágattam le mondottam csendesen. – Akkor még álmaimban sem gondoltam, hogy magukkal találkozom Nagyváradon.

Dühös szemvillanás a detektív részéről:

– Miért viselte fekete ing?

– Mert az orosz ing szabása kényelmes volt a katonablúzom alatt.

– Maga katona?

– Voltam.

A szoba sarkában megpillantja a kardomat. Rajta az arany portepét. A tiszti bojt valamennyivel enyhébben hangolja irányomban. Nagyváradon a kommün utolsó napján a volt katonatisztek ellenforradalmi mámorukban tiszti egyenruhájukat felöltve dolgoztak össze a román hadsereggel. Most nagy tisztességben álltak a bevonulók szemében. Nem tudtam példájuk szerint cselekedni, de a kardom ott gubbasztott a szobasarokban s puszta jelenlétével leszerelte a detektív rosszindulatát. Hát még amikor egy százas doboz cigarettát is adtam neki! Tüstént kijelentette, hogy nem látja szükségét, hogy az éj folyamán bekísérjen, elég lesz, ha reggel jelentkezem a parancsnokságnál. (…)

A detektívnek tett ígéretemhez híven, másnap reggel megjelentem a parancsnokságon. Egy Saνu nevű kapitány fogott kihallgatás alá. Másfélórán keresztül érdeklődött világnézeti szempontjaim iránt, majd békében elbocsájtott.

Néhány héttel később fényes nappal egy szakasz rohamsisakos katonaság tette tiszteletét lakásomon. Felforgatták a házat s magukkal cipeltek a térparancsnokságra, mely a nagypiactéri Kereskedelmi Csarnokban székelt. Két hétig háltam itt priccsen, anélkül hogy fogalmam lett volna, mit akarnak tőlem? Az ablakot is beszögezték reám, ezzel szemben minden áldott reggel öt órakor az ajtóm előtt álló fegyveres őr »szusz, szusz« kiáltásokkal felrugdosott. Rendes délelőtti szórakozásomról úgy gondoskodtak, hogy felsúroltatták velem a Csarnok parkettes nagytermét s lépcsőházát. (…)

Fogságom tizedik napján közölték letartóztatásom indokát. Néhány nappal a román hadsereg bejövetele előtt állítólag bolsevista szellemű előadást tartottam a nagyváradi színházban a munkásoknak. Legfőbb szerencsémre egy Vörös könyv című heti folyóiratban még megvolt inkriminált előadásom szószerinti szövege. Nagy keresés után hozzátartozóimnak sikerült előkeríteniök ezt a füzetet. Előadásom Gorkij Maxim irodalmi működésének ismertetése volt tisztára művészeti szempontokból. A térparancsnokság lefordíttatta előadásomat s másnap szabadlábra helyezett.

Jó másfél hónapig éltem e kis intermezzo után meglehetős bizonytalanságban. Pénzem lassan, de biztosan elfogyott. Kenyérkereset után kellett néznem s ekkor támadt az az ötletem, hogy a Budapesttől teljesen elvágott, a román hadsereg által megszállt magyarországi és erdélyi területek olvasói számára irodalmi hetilapot teremtek s az idők és események tisztulásáig abból igyekszem létfentartásomat biztosítani. Tervemet közöltem Fehér Dezsővel, a Nagyváradi Napló szerkesztőjével és tulajdonosával. Fehér egyrészt irodalompártolási fogékonyságból, másrészt belátva, hogy a terv üzletileg is életrevaló, hajlandó volt a vállalkozás finanszírozására. Volt Fehér Dezsőnek a Nagyváradi Naplón kívül egy úgynevezett riportlapja, hetenként megjelenő kis füzetlapocska, amit egy azóta több ízben kompromittált nagyváradi újságíró szerkesztett. Váradi Hét volt e bulvárlap címe. Minthogy új lapokra engedélyt csak különleges összeköttetéssel lehetett szerezni, Fehér a megye új, román főispánjától, helyesebben most már prefektusától arra kért s kapott engedélyt, hogy a Váradi Hét címét »Magyar Szó«-ra változtathassa és tartalmát az addigi kétes riportok helyett szerkesztésemben irodalommal tölthessük ki. Ezerkilencszáztizenkilenc június tizenötödikén jelentettük meg a Magyar Szó első példányszámát. A riportlapból irodalmi hetilap lett; a szemétből kinőtt a későbbi erdélyi irodalom első halavány, szerény virágszála. Volt tehát lap, tizenhatoldalas, jó kiállítású »irodalmi, művészeti és társadalmi« hetilap. Meg kellett hozzá szervezni a munkatársakat. Terepszemlét tartottam a román uralom alá került területeken.” (Részlet: Tabéry Géza, Emlékkönyv – Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1930.)

(Folytatása következik.)