Hamvazószerdával elkezdődött a böjti időszak

Ciucur Losonczi Antonius

Elmélkedésében Böcskei László megyés püspök felidézte, hogy korábban, még főpásztori kinevezése előtt, sokat utazott vasúton Temesvár és Bukarest között, oda-vissza. Az útnak van egy látványos szakasza, a Vaskapu környékén. Az egyik alkalommal egy idős házaspár is ült a fülkében, de a bácsi elszunyókált, s mikor felébredt, már elhagyták a csodálatosan szép tájat. Ezért megdorgálta a feleségét, hogy miért nem költötte őt fel, mire az asszony mentegetőzött, hogy de hát miért, hiszen már számtalanszor jártak errefelé. A férfi azonban morcos maradt, és kijelentette: igen-igen, de olyan gyönyörű itt a természet, hogy nem lehet csak úgy, egyszerűen elmenni mellette.

Valahogy így kell gondoljunk mi is a nagyböjti időszakaszra: nemcsak azt kell mondani róla, hogy szigorú böjti idő, illetve megtérés és bűnbánat – mely mind-mind hozzátartozik –, hanem egy kicsit érdemes megállni és szemlélni is, próbálni megérteni azt, hogy miért különleges, mit nyújthat számunkra. Mert ha nem, akkor lehet, hogy sok mindenből kizárjuk magunkat vagy lemaradunk, elmegyünk dolgok, idők, lehetőségek mellett anélkül, hogy kihasználnánk ezeket a mi életünkben. A nagyböjt ezért egy olyan időszakasz, melyre érdemes odafigyelni – magyarázta a megyés püspök. Megjegyezte: hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy mérjük az időt és nézzük az órát, mert tudjuk, hogy halad előre, és várjuk, hogy az óra által jelzett idő hozzon számunkra valamit. De ez csupán egy szűk megközelítése a valóságnak, mert az életünk nemcsak arról szól csupán, hogy majd valamit hoz az idő. Minden előttünk álló idő és szakasz ugyanis egy plusz ajándék is számunkra, mely új erőforrásoknak a biztosításával sok esélyt és lehetőséget kínál arra, hogy ne csüggedjünk el, ha megpróbáltatásoknak vagyunk kitéve, hanem megerősödve lépjünk túl ezeken. Az előttünk álló idő tehát végső soron egy titok is, mely által az életminőségünk javulhat, csak tőlünk függ, hogy miként viszonyulunk hozzá. Jelen esetben például sikerül-e az előttünk álló nagyböjti szent időt megragadnunk, felhasználnunk úgy, hogy hozzátegyen valamit ahhoz, amit mi életminőségnek nevezünk, és amit szeretnénk, hogy minél optimálisabb, szép, nyugodt és értékekben gazdag legyen, hogy aztán ezt meg tudjuk osztani egymással.

Azt is kiemelte Böcskei László, hogy a nagyböjt célja mindenekelőtt az, hogy felkészítsen bennünket a húsvét méltó megünneplésére. Az előkészület megfelelő hozzáállást feltételez és időt igényel, és ezeket a nagyböjt adja meg nekünk. Ilyenkor meghívást kapunk arra, hogy figyelmesebben hallgassuk és olvassuk Isten igéjét, mely egy szépen kigondolt egységet képez azért, hogy egy átmenettel a megújuláshoz vezessen minket. Ugyanakkor a nagyböjti szent idő célja az is, hogy önmagunkba nézve próbáljunk jobbakká lenni, és inkább arra koncentráljunk, ami segít bennünket abban, hogy Isten terve szerint bontakozzunk ki. Gondoljunk a keresztségünkre, illetve arra, amivé váltunk ezáltal, mérlegre téve azt, hogy hogyan állunk a keresztényi méltóságunkkal, küldetésünkkel. És engesztelődjünk ki Istennel, önmagunkkal és az emberekkel.

Egyébként a niceai zsinat után, a IV. században beszéltek először a nagyböjti szent időről, mint egy gyakorlatról, két kifejezést használva: a vízben (keresztség) és a könnyekben (bűnbánat) való megmosakodás. (A kezdetekben nem volt szükség rá, mert az őskeresztények annyira komolyan átélték a hitüket, viszonyultak a megváltás misztériumához, hogy nem kellett külön felkészülniük ennek megünneplésére.) Ha a liturgikus részre gondolunk, ennek van egy egészen pontos váza, struktúrája hamvazószerdától kezdve, és az első két vasárnap tematikája mindig ugyanaz: Krisztus megkísértésének története, majd az Úrjézus színeváltozása kerül felolvasásra. Már a VI–VII. században az egyik liturgikus könyvben azok a könyörgések vannak, melyeket a katolikusok napjainkban is imádkoznak, immár több mint 1400 éve, a nagyböjti vasárnapokon. Az első évszázadokban ugyanakkor fő eseménynek számított a nyilvános bűnbánattartás, a bűnbánók nagycsütörtökön kapták meg a feloldozást a püspöktől, és a feltámadás ünnepét már együtt ülhették a közösséggel. Ez a hagyomány a X. századig tartott, amikor a római egyház bevezette azt, hogy nemcsak a bűnösöket, hanem minden keresztényt megjelöltek hamuval – idézte fel a nagyböjti időszak történelmi kezdeteit a váradi egyházmegye elöljárója.