A nagyváradi irodalmi élet a két világháború között

Imre Zoltán

Az előző rész tartalmából: Tabéry: „Az Erdélyi Irodalmi Társaságban Gulácsy Irénnel együtt ezerkilencszázhuszonháromban tartottuk székfoglalónkat Kolozsvárott. Három verset olvastam fel s közöttük az egyik, egy Ruhrvidék című, kétségtelenül alkalmas volt arra, hogy hatósági következményeket zúdítson reám. Dehát mondom, abban az időben sokan szerettünk kacérkodni egy kis kockázattal, s jövendő útjaink kitapogatásában nem egyszer tévelyedtünk

a kimagyarkodás ösvényeire. Irodalmi felolvasásokon akkoriban éppúgy, mint minden nyilvános összejövetelen, sőt nagyobb szabású családi eseményeknél is, helyet foglalt egy okvetlenül hivatalos személyiség, a szigurancaágens. Nekem átkozott szerencsém volt az Erdélyi Irodalmi Társaság székfoglaló ülésére kiküldött sziguranca-úrral. Ez a dzsentlemén előző éjszaka hajnalig teljesítette hivatali kötelességét egy ezüstlakodalmon. A szeme is leragadt, amikor a felolvasóülés kezdetén helyet foglalt, szemben az előadói pódiummal. Műsoromban a Ruhrvidék, mint előreláthatólag a leghatásosabb szám, az utolsó vers előtt szerepelt. Bár a vers, mint címéből sejthető, nem a honi viszonyokról szól, mégis a Ruhrvidék németjeinek sorsában a gyarmati francia hadsereg megszállása alatt, istentudja miért, a kolozsvári közönség a saját életét vélte felfedezni, mialatt az előző esti lakodalomban kimerült állambiztonsági szerv édesen szendergett az első széksorban. A közönség hatalmas tapssal fogadta nem annyira versem esztétikai értékeit, mint inkább a »kimondás« okozta jó izgalmakat. Ez a taps ébresztette fel a szigurancaágenst. Egy-két szó félálomban még visszacsenghetett füleiben. Ceruza és papír után kapkodott. Láttam, hogy lélektani pillanat van jelen...”

Nagyváradon más volt a helyzet, a vélemény. A szakadást a kolozsváriak és a váradiak között Berde Mária robbantotta ki. A Céh Berde Mária regényét nem kívánta beilleszteni kiadványainak sorozatába. Tabéry, aki az egyik megteremtője és leglelkesebb apostola volt az Erdélyi Szépmíves Céhnek, Berde Mária pártjára állt. Kiszakadtak mindketten a Céhből, és „a váradi, aradi, temesvári írókkal külön irodalmi szervezetet alapítottak Erdélyi Magyar Írói Rend, EMÍR néven.” Az EMÍR már az idő rövidsége miatt sem terebélyesedhetett ki annyira, mint a régebbi, népszerűbb Céh, de azért megajándékozta a magyarságot számtalan nagy értékű kötettel. Nagyváradot, Aradot, Temesvárt Trianon enyvezte Erdélyhez, amely történelmileg is, földrajzilag is tulajdonképpen csak a Királyhágónál kezdődik. Ezért kapott Váradon más értelmet a transzilvanizmus fogalma.

Az 1920-as évek második felében kezdett a magyarországi olvasóközönség érdeklődése érezhetőbben felfigyelni az erdélyi szépirodalomra. A túlnyomóan kellemes szórakoztatásra épült, problémátlan budapesti szépirodalom művelői sanda szemmel tekintették az erdélyi irodalomnak e konjunkturális térhódítását saját, monopolisztikusnak hitt piacukon. A magyarországi érdeklődés mérlegét kétségkívül az a szentimentális tömeghangulat billentette az erdélyi irodalom javára, amely nem annyira a toll minőségének megbecsülésében, mint inkább a kisebbségi sorsba jutott magyarság iránt táplált rokonszenvben gyökerezett. Ugyanakkor a történelmi sorsfordulás következtében az erdélyi belletrisztika szinte tálcán kapott számtalan megírásra váró témát, amelyhez illetékességi és helyzetismereti hiányaik miatt a magyarországi írók nem tudhattak hozzászólni. Természetszerűleg következett be a magyarországi és az erdélyi irodalom hangja között érzékelhető különbség.

Ravasz László püspök: „Ma már két irodalmunk van – írja tanulmányában 1928-ban –, az erdélyi és a magyarországi. Az új nagyobb erővel érvényesül Erdélyben, a régi leszögez és konzervál Magyarországon. Ha mindkettőnek egyforma volna az alkata, a krízist megoldanák önmagukban, de a különböző súly- és erőviszonyok miatt, egyik távolodik a másiktól és a szakadás nemcsak térbelivé, de szubsztanciálissá válhat. Fokozza a nehézséget az, hogy egyik a másikra nézve hovatovább elzárt világ, amelyek közt éppúgy nincs kapcsolat, mint két ellenkező irányban úszó jégdarab közt. Ha újnak és ónak egyensúlya már most más, mennyivel inkább más lesz később”. A speciális kisebbségi helyzetből megszólalt erdélyi irodalom nem jelenti a magyar kultúra tragikus kettészakadását. Ravasz László Irodalmi schisma című tanulmányában mint elrettentő példára hivatkozott a XVI. és XVII. századok protestáns irodalmára. E csúful elmérgesedett hitvitázó századok mégis kitermelték magukból Balassa Bálintot, Zrínyi Miklóst, Apáczai Csere Jánost, mint ahogyan a XVIII. század deákos, magyaros, franciás iskoláinak vesékig hatoló, éles küzdelmeiből is kibontakozott nyelvújítási irodalmunk pazar termőkorszaka. Áprily Lajos a néhány évig Gyulafehérvár kegyeit élvező, azután tőlünk elidegenedett XVII. századbeli hírneves Opitz Márton professzorhoz intézi üzenetét: „Mi itt keresztre rendeltetve állunk, Minket a hűség krisztusszege tart: Égő reménység: árva hunjaidból Jövőt nevelni, embert és magyart” Ligeti Ernő is az embernek faji különbségektől független egymásra eszmélésében látja Erdély hivatását. Az erdélyi lélek kifejezőjének számított Kós Károly Varju nemzetsége, sűrűn és nyomatékosan hangoztatta meggyőződéséről, hogy Erdély szellemét alapjában a Magyarországgal történt unió temette el. A kilencszázhúszas évek első felében Gulácsy Irén is ebben a felfogásban írta két első regényét, Förgeteg és Hamuesők címmel, melyek, Osváth Kálmánt idézve „szociális meglátásának realitásával” lepte meg az olvasókat. Tabéry, aki 1930. szeptember 20-án Debrecen vendége volt, így vélekedett ebben az időben az erdélyi irodalomról: „Míg Magyarországon az irodalom nemes szórakozás, addig Erdélyben egy kisebbségi sorsba szakadt nemzetnek mindennapi kenyere”. Ezzel a pár sorral szeretném zárni irodalmi utazásunkat, a két világháború közötti időszak ismertetésére. Nem hagyhatom szó nélkül a nagyváradi Ady Endre múzeum alapításának fontosságát, de erről a Bihari Napló Kalendáriumában olvashatnak bővebben.

Engedjék meg, hogy egy kuriózummal zárjam írásomat. A Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében egy igen érdekes levélre lettem figyelmes: „Kedves Bátyám! Az egész erdélyi sajtóban elterjedt a hír, hogy szegény Juhász Gyula barátunk tragikus körülmények között elhunyt. Minthogy azonban sajátos módon a pesti táviratainkban egyetlen szó sem említi Gyula elhunytát, s annak körülményeiről itt mitsem tudunk. Azzal a kéréssel fordulok Hozzád légy szíves Kedves Bátyám egy levélben a »Nagyvárad« szerkesztősége címére valamelyik szegedi lapnak a Gyula haláláról szóló tudósításait megküldeni. Abban az esetben, ha a szomorú hír valónak bizonyúl, alkalmasint rendeznénk itt egy Juhász ünnepélyt, melynek jövedelmét Szegedre talán sírkőre átutalhatnánk. Szivességedet előre köszönve maradok őszinte híved, Tabéry Géza.” Kelt 1937. szeptember 5.,

Juhász Gyula április 6-án hunyt el.

Juhász Gyula: Nagyvárad

A kőrösmenti Párizs régi fénye

Felém ragyog az emlék rőt ködén,

Egy ifjúság reménye és regénye

Ott álmodik a szőlőhegy tövén.

A szőlőhegy tövén a régi kocsma,

A piros abrosz és piros borok,

Fiatalságunk bátor indulója,

Fölöttetek fekete gyász borong.

Redakciónk, ahonnan sírva, zengve

Világnak indult ifjú Ady Endre,

Rozoga asztal, most ki írja sorsát,

Ki virraszt most melletted régi asztal,

Hogy megterülj csodával és malaszttal,

Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!

1920