A nagyváradi irodalmi élet a két világháború között (II. rész)

Az előző rész tartalmából:

„Jó másfél hónapig éltem e kis intermezzo után meglehetős bizonytalanságban. Pénzem lassan, de biztosan elfogyott. Kenyérkereset után kellett néznem s ekkor támadt az az ötletem, hogy a Budapesttől teljesen elvágott, a román hadsereg által megszállt magyarországi és erdélyi területek olvasói számára irodalmi hetilapot teremtek, s az idők és események tisztulásáig abból igyekszem létfenntartásomat biztosítani. Tervemet közöltem Fehér Dezsővel, a Nagyváradi Napló szerkesztőjével és tulajdonosával. Fehér egyrészt irodalompártolási fogékonyságból, másrészt belátva, hogy a terv üzletileg is életrevaló, hajlandó volt a vállalkozás finanszírozására. Volt Fehér Dezsőnek a Nagyváradi Naplón kívül egy úgynevezett riportlapja, hetenként megjelenő kis füzetlapocska, amit egy azóta több ízben kompromittált nagyváradi újságíró szerkesztett. Váradi Hét volt e bulvárlap címe. Minthogy új lapokra engedélyt csak különleges összeköttetéssel lehetett szerezni, Fehér a megye új, román főispánjától, helyesebben most már prefektusától arra kért s kapott engedélyt, hogy a Váradi Hét címét »Magyar Szó«-ra változtathassa és tartalmát az addigi kétes riportok helyett szerkesztésemben irodalommal tölthessük ki. Ezerkilencszáztizenkilenc június tizenötödikén jelentettük meg a Magyar Szó első példányszámát. A riportlapból irodalmi hetilap lett; a szemétből kinőtt a későbbi erdélyi irodalom első halavány, szerény virágszála. Volt tehát lap, tizenhatoldalas, jó kiállítású »irodalmi, művészeti és társadalmi« hetilap. Meg kellett hozzá szervezni a munkatársakat. Terepszemlét tartottam a román uralom alá került területeken.” (Részlet: Tabéry Géza, Emlékkönyv – Erdélyi Szép-míves Céh, Kolozsvár, 1930.)

Sajnos minden próbálkozás mögött ott állt a cenzúra, amely napi szinten átszabta a gondolatokat. Ami nem tetszett vagy épp a cenzor napi hangulatával nem fért össze, kivágattatott. Az újság így is megjelent, talán azért is, mert, akár egy torz tükör, láthatóvá vált az olvasók számára a napi küzdelem, amelyet az „új rendszer” diktált. 1920 elején a Tavasz irodalmi lap jobb felső sarkában a cenzor neve már látható: „Cenzurat: G. Cosma”, de lássuk még, kik voltak ebben az időben cenzorok (felülvizsgálatot végző biztosok): N. Avram, Dr. Magier, A. Chirilla.

Kik és mi mással foglalkoztak ezek az emberek? Két személyt ismertetek röviden közülük. „Dr. Cosma Gavril beiuși közjegyző életrajzát megírni annyit jelent, mint megírni az ardeali románság utóbbi néhány évtizedének történelmét. Dr. Cosma Gavril már a századforduló előtt aktívan részt vett az akkor kisebbségben lévő románság minden küzdelmében és közel egy félévszázadon keresztül elismerten egyike volt a bihormegyei románság legáldozatkészebb vezetőinek úgy politikai és vallási, mint szociális vonatkozásban. (…) Avram Nicolae (vezértitkár) közigazgatási munkásságát megelőző tanügyi pályáján kulturális és társadalmi munkáját, az ifjúság oktatását és nevelését mindenkor a haza és az emberszeretet jegyében végezte. Az iskolák és a kultúra fejlesztését főjegyzői munkakörében is a legbuzgóbb lelkesedéssel szolgálta.” (Fehér Dezső Bihor – Bihar megye Oradea – Nagyvárad Kulturtörténete és Öregdiákjainak emlékkönyve 1933–1937)

Ha visszamehetnénk az időben, hogy megnézzük, miként szerkesztettek egy irodalmi lapot a húszas évektől, nagyjából ezt látnánk: a főszerkesztő a délig megírt és bejött szövegeket átnézte, szerkesztés alá helyezte, majd sorrendet állított kategóriák szerint. Ezt követte a kötelező mintapéldány bemutatása a hadapródiskolában, esetenként a megyeházán, városházán. Nem a cenzor jött, hanem kötelező módon a főszerkesztő vitte a lapot „bevizsgálni”. Ott fejmosás, ejnye-bejnye, ezt nem, ezt igen, ezt kérem, írják át, persze mindezt, ha lehet, rögtön, mert a nyomdászok már várták a végleges formát. Volt, amikor a javítással is vissza kellett menni, azt is megmutatni, hogy biztosak legyenek a cenzor „Urak”, hogy minden az előírások szerint lett javítva. Ezek után amit kihúztak, üresen maradt, volt, hogy teljes oldalak jelentek meg üresen (amit akár csomagolópapírként is lehetett használni). Nem volt mit tenni, Várad lakossága így is előfizetett az irodalmi lapokra, újságokra. A fotókon jól látható a „kulturális” cenzúra kegyetlen hangja. Az újságírói szakma, valamint az írók, költők közössége nem adta fel. Leleményesen, vállalva a kockázatot, olvasóesteket rendeztek Nagyváradon és egész Erdélyben. A színházi estek, koncertek, irodalmi matinék, könyvbemutatók tartották az emberben a reményt, informáló erejük városaink között rendszerszerű kapcsolatot hozott létre.

Tabéry Géza így örökítette meg ezeket az időket: „Az Erdélyi Irodalmi Társaságban Gulácsy Irénnel együtt ezerkilencszázhuszonháromban tartottuk székfoglalónkat Kolozsvárott. Három verset olvastam fel s közöttük az egyik, egy Ruhrvidék című, kétségtelenül alkalmas volt arra, hogy hatósági következményeket zúdítson reám. Dehát mondom, abban az időben sokan szerettünk kacérkodni egy kis kockázattal s jövendő útjaink kitapogatásában nem egyszer tévelyedtünk a kimagyarkodás ösvényeire. Irodalmi felolvasásokon akkoriban éppúgy, mint minden nyilvános összejövetelen, sőt nagyobbszabású családi eseményeknél is, helyet foglalt egy okvetlenül hivatalos személyiség, a szigurancaágens. Nekem átkozott szerencsém volt az Erdélyi Irodalmi Társaság székfoglaló ülésére kiküldött sziguranca-úrral. Ez a dzsentlemén előző éjszaka hajnalig teljesítette hivatali kötelességét egy ezüstlakodalmon. A szeme is leragadt, amikor a felolvasóülés kezdetén helyet foglalt, szemben az előadói pódiummal.

Műsoromban a Ruhrvidék, mint előreláthatólag a leghatásosabb szám, az utolsó vers előtt szerepelt. Bár a vers, mint címéből sejthető, nem a honi viszonyokról szól, mégis a Ruhrvidék németjeinek sorsában a gyarmati francia hadsereg megszállása alatt, istentudja miért, a kolozsvári közönség a saját éle-tét vélte felfedezni, mialatt az előző esti lakodalomban kimerült állambiztonsági szerv édesen szendergett az első széksorban. A közönség hatalmas tapssal fogadta nem annyira versem esztétikai értékeit, mint inkább a »kimondás« okozta jó izgalmakat. Ez a taps ébresztette fel a szigurancaágenst. Egy-két szó félálomban még visszacsenghetett füleiben. Ceruza és papír után kapkodott. Láttam, hogy lélektani pillanat van jelen. Hirtelen, mintegy folytatásaként a Ruhrvidéknek, kezdtem mondani egy másik versemet, valami Hiszekegy címűt, amely tulajdonképpen egy kis művészi credo s lényege annyi, hogy a költőnek nem a formákra, hanem a mondanivalóra kell helyeznie a hangsúlyt. A két vers, a Ruhrvidék és a Hiszekegy összefolytak a szigurancamegfigyelő álmos intellektusában. Amikor befejeztem az elő-adást, odajött hozzám, megkérdezte tőlem, mi a címe legutoljára olvasott versemnek? Csak a való igazat feleltem: – Hiszekegy. Mire ő: – Igen?! Hiszekegy?! Azért tapsoltak sokat? Adja csak ide a kéziratot. Odaadtam a kéziratát. Belenézett. Látta, hogy a kéziratomban ugyanaz van írva, amit álmosan ő is hallott. Boldog kötelességteljesítéssel gyűrte zsebre a zsákmányt s három nap múlva lázítás címén eljárás indult ellenem. Peremben egyetlen dokumentum, a Hiszekegy kézirata volt. A Ruhrvidékről árva szó sem esett. Felmentettek. Téves volna azonban e kis intermezzóból arra következtetni, mintha irodalmi társaságaink valami hazárd életteljességgel adták volna oda magukat az újerdélyi irodalom szolgálatának. Főként az első időkben meglehetős tétlenség, bágyadt maradiság ömlött el ezeken az intézményeken. Mentségükre szóljon, hogy a hatóságok kötekedései is jóidéig gátolták őket hivatásuk kifejtésében. Az új impérium ezenkívül mindegyik irodalmi társaságtól megkövetelte működése föltételeként, hogy jogi személyiségét ismertesse el az államhatósággal. Jól tudjuk, mily nehézségekbe került bármilyen kisebbségi intézmény számára kivívni, hogy legelemibb jogaikat elismerjék.”

A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság 1934 áprilisában Kosztolányit erdélyi irodalmi körútra hívta meg. Kosztolányi igent mondott, és Erdély főbb városai után Nagyváradra érkezett, szándékát már előre levélben jelezte, hogy neki április 5-én van itt dolga. Az irodalmi estről több lap is beszámolt, de ezek közül a Nagyváradi Naplóból idéznék: „… Turgu Muresen és Clujon rég tapasztalt ünneplésben részesítették Kosztolányit. Díszhintó röpítette a városba, régi nemesi családok nyitották meg boldogan udvarházaik kapuját. Mindkét városban óriási közönség ünnepelte a költőt.”

A nagyváradi Újságíró Klubban április 12-én lépett közönség elé. „A Kosztolányi estet Marót Sándor európai kulturáltságú előadása vezette be. Az est után bankett volt az Újságíró Klub különtermében, ahol számos pohárköszöntő hangzott el. Kosztolányi Dezső magyarul és franciául válaszolt a pohárköszöntőkre.” A francia megszólalásra valószínűleg azért volt szükség, mert román írók és újságírók is köszöntötték – erről az előzetes kommüniké még hírt adott. Kosztolányi április 13-án utazott haza, Budapestre.

Folytatjuk.