Szájer József: a brüsszeli kettős mérce a jogállamiság legfőbb ellensége

A jogállam a jog uralma az emberek fölött, vagyis az az elv, hogy a szabályokat be kell tartani, hogy a jog nem lehet személyválogató. A joguralom azt jelenti, hogy nem emberek uralkodnak emberek felett, hanem a jog az úr, ami – szemben a gyakran elfogult, egyes emberrel – egyenlő, igazságos, pártatlan mércével mér.

Ha a demokrácia és a többségi akaratot folyamatosan kontroll alatt tartó jogállamisági elvek egyensúlyban vannak, garantálni tudják a társadalmi akarat és a polgárok, a kisebbségek jogainak összeegyeztetését, ezzel a társadalom békéjét. Ha akár egyik, akár másik irányban megbomlik ez az egyensúly, az könnyen veszélybe sodorhatja a modern demokratikus jogállamot. Az egyén, a bizonyos közösségek jogait figyelmen kívül hagyó jogalkotás jelentős társadalmi elégedetlenséget, konfliktusokat eredményez, a jogállami intézkedések túlzásba vitele pedig aláássa a kormányzat cselekvőképességét, kikezdi az embereknek a demokratikus intézményekbe vetett hitét. Mi, magyarok jól ismerjük a példákat mindkét esetre.

Félelem a nacionalizmustól és a többségi önkénytől

A jogállamiság témája a rendszerváltozás óta folyamatosan napirenden volt. A szabadságukat, a szabad politikai versenyt, a szabad választásokat 1989–1990-ben frissen újra kiharcolt társadalmaink számára a demokrácia, a többségi választás elsődleges és kétségbevonhatatlan érték volt. A folyamatot nyugatról segítők, befolyásolók kezdettől azt tartották fontosnak, hogy a többségi demokrácia elve mellett – úgymond – a nacionalizmust és az esetleg önkényessé váló többségi akaratot kordában tartó intézményrendszer, a jogállamiság és az alapjogvédelem alapvető, aktív tényező legyen ezeknek az országoknak az új alkotmányos rendszerében.

A nyugati országokban épp ekkoriban vált uralkodóvá, hogy a Hans Kelsen-i értelemben eredetileg csupán államszervezési, hierarchikus céllal létrehozott alkotmánybíróságok ezen a funkción messze túllépő, tartalmi, alapjogvédelmi feladatokat, jogosítványokat is magukra vettek. A bírósági vagy bírósági típusú, de valójában negatív jogalkotási természetű eljárások túlerőltetése következtében feltámadt a veszély, hogy megbomolhat a hatalmi ágak közt kialakult egyensúly és kölcsönös ellenőrzés elve, mert egyre mélyebbre behatoltak az addig alapve­tően többségi, demokratikus legitimációjú jogalkotás terepére. Erre a korszakra tehető az alapjogvédelmi intézmények, az ombudsmanok, a nemzetközi bíróságok nemzeti, állami jogköröket puha szabályaikkal, érvelési rendjükkel a jogbiztonság szempontjából szintén problematikus módon kikezdő elszaporodása, befolyásuk korábban nem látott növekedése.

A szabadságukat nemrégiben visszanyert országokat egyesek különösen alkalmas gyakorlóterepnek tekintették az ilyen és ehhez hasonló konstrukciók kipróbálására. Például a négy különböző magyar ombudsman létrehozatala Magyarországon, a hatalmi ágak kölcsönös ellenőrzését tagadó, belterjes, önigazgató bírósági rendszerek erőltetése, a román típusú kiemelt ügyészség létrehozatala, a magyar vagy a lengyel alkotmánybíróságok másutt ismeretlen túlhatalma, a nemzeti bankok függetlenségének a racionális együttműködést már inkább nehezítő, eltúlzott, gyakran életszerűtlen garanciái.

Európa demokráciájának sarokköve

Beszélő példák ezek az egyes „jogállami” intézmények a történelmi gyökereket figyelmen kívül hagyó, eklektikus kopírozásra, a jogállamisági szempontok eltúlzására, a végrehajtó és a törvényhozó hatalom gyengítésére. Ahogy szintén példák (de nem kevésbé) a fogalmi zűrzavarra, a szellemi igénytelenségre, a gyarmati mentalitásra, a nyomásgyakorlásra és a politikailag elfogult, féltudományos, ideológiai természetű törekvések leplezésére, a demokrácia, a többségi döntéshozatal lebecsülésére, néha pedig bizonyos eliteknek, talajukat vesztő politikai csoportoknak a démosz hatalmától való páni félelmére.

A jogállam szempontjait minden intézményre egységesen kell alkalmazni. Ez alól semmilyen hatalmat gyakorló testület nem maradhat ki. Így kerültek be az Európai Unió szabályozásába is a polgárokat a közösségi intézményekkel, az önkényes jogalkotással szemben védő alapjogi, jogállami elvek. Erről szól az Alapjogi charta. Mivel az unió nem állam, hanem sajátos, szerződésen alapuló szervezet, ezért a demokrácia vagy a jogállamiság feltételeinek teljes mértékben eddig nem volt képes – és mivel fontos alapfeltételek hiányoznak –, bizonyos tekintetben nem is lesz soha képes maradéktalanul megfelelni. Az unió legfontosabb és legerősebb demokratikus legitimációs komponense, Európa demokráciájának sarokköve, végső biztosítéka ma is a tagállamok törvényhozásának többségi elvet követő szabad választása. Az Európai Parlament mint kvázi képviseleti intézmény az unió sui generis demokratikus deficitjét, a demokratikus legitimáció gyenge közösségi voltát több évtized után sem képes hatékonyan ellensúlyozni.

Az unió közös intézményei közben még aktívan ellen is álltak a felettük létrehozandó jogállami kontrollnak. Az elmúlt években, miközben ők maguk a tagországokat ugyanezért bírálták, sorra elhárították a maguk feletti külső ellenőrzésre való törekvés szikráját is. Figyelmen kívül hagyták a garanciákat, agresszív módon átléptek a szubszidiaritás őket kötő korlátjain, az uniós demokráciadeficit csökkentésére irányuló rendszereket pedig rendre úgy kezelték, úgy formálták, hogy azok véletlenül se fenyegethessék az ő hatalmukat. A nemzeti parlamentek uniós jogalkotásba való, a lisszaboni szerződés által létrehozott új beleszólási joga látványos kudarc. Az egymillió aláírással indítható civil kezdeményezés nem kevésbé. Az elmúlt évtizedben, mióta ezek a szabályok hatályosak, még egyetlen sikeres példát nem produkáltak. Az uniós intézmények úgy rázták le magukról a nekik nem tetsző, őket ellensúlyozni hivatott kezdeményezéseket, mint kutya a vizet.

Sargentini-jelentés jogalap nélkül

Bátran kimondhatjuk tehát, hogy az unió hadilábon áll a jogállamisággal, a joguralom elveivel. Az Európai Parlament (EP) az alapító szerződéseket kiforgató értelmezésével, tizedrangú jogi státusú belső jogi szolgálati iránymutatásokkal alakítgatja aktuális érdekeihez a szavazatszámlálás szabályait, amint ez megtörtént a Sargentini-jelentésnél vagy az uniós főáram által nem kedvelt lengyel képviselő parlamenti alelnöki székből való eltávolításánál. Továbbá az Európai Parlament elfogadta a Magyarországról szóló Sargentini-jelentést, amelynek számos eleméről maga is nyíltan beismeri, hogy az uniós jog alapján nincsen hozzá jogalap.

A legutóbbi durva példa, hogy a Covid–19 okozta válságra való tekintettel az EP elnöksége távolsági elektronikus szavazási rendszert vezetett be az eljárási szabályzattal ellentétesen, amely alapértelmezés szerint kifejezetten előírja a képviselők jelenlétét. E súlyos jogsértés miatt megkérdőjelezhető a 2020 márciusa óta az Európai Parlamentben leadott valamennyi szavazat érvényessége. A parlament eljárási szabályzatán csak a képviselők abszolút többsége változtathat vagy módosíthat, annak valamely résztestülete vagy elnöke nem. Ezenfelül az EP azokat a bírósági döntéseket is nyíltan figyelmen kívül hagyja, amelyek arra kötelezik, hogy egy év során legalább tizenkét plenáris ülést kell tartania Strasbourgban.

A bizottság sem jobb nála. A Juncker-bizottság idején az Európai Bizottság új főtitkárának kinevezésekor – pontosabb volna a puccs kifejezés használata erre a machiavellista akcióra – a rá kötelező szabályok „kreatív” értelmezését alkalmazta, és amikor a parlament ezt a jogi visszaélést határozatban bírálta, valamifajta furcsa uniós szolidaritástól vezettetve megmaradt a minden szankció nélküli, fogatlan, a jusztizmorddal létrehozott helyzetet lényegében szentesítő fejcsóválásnál.

A teljes írást IDE kattintva olvashatja el.