Váradi pillanatkép villamoson

Nem szaladgált fejvesztve föl és alá a száguldó autók között, mint régebben. Nem. Azon már túl volt. A saját bőrén tapasztalta, hogy ez nem csak hogy nem jár eredménnyel, de még veszélyes is. Egy hétig sántikált emiatt, mivel elütötte egy autó. Most várt nyugodtan. Úgy döntött, ott keresi majd, ahol elvesztette azt, akit örökre elfogadott barátjának és főnökének. Akinek a védelmére szembe szállna bármely veszélyes ellenséggel.

Egy idő óta összezavarodott minden a fejében. Nem érti, miért vitte őt föl a villamosra ez az ember és ugrott le oly hirtelen mielőtt becsukódott volna az ajtó, fenthagyva őt a villamoson. Hiába kaparta az ajtót, az nem nyílt ki, csak később és messzebb attól a helytől, ahol felszálltak. Visszarohant az előző megállóba, ahol még friss volt a nyom, de az nem vezetett sehova. Nem tudhatta, hogy a gazdi ott és akkor fel is ült egy másik villamosra. Azóta a hűség és a vele született szeretet hajtja étlen-szomjan, esőben és napsütésben, hogy makacs elszántsággal keresse, míg meg nem találja azt a szeretett embert. Hűvös, nedves városi éjszakákon, szemetes kukák mellett, kartondobozokon, vagy más alkalmi buvóhelyen, ha elalszik, arról álmodik, hogy megtalálta. Boldogan ugrándozik és csahol álmában, de vonyítani tudna bánatában mikor fölébred és rájön, hogy ez csak álom. Nem érti, hogy a gazdi miért nem keresi őt. Nem képes fölfogni az álnokságot, mivel genetikailag nincs kódolva agyában a hűtlenség fogalma. Nem tudja, hogy ilyen aljasságra csak az ember képes.

Szeretetre kiéhezve

Gondolatainak a csöngető villamos vetett véget. Új remény töltötte el. Megvárta, míg mindenki fölszállt, s utolsóként fölugrott, mielőtt becsukódott volna az ajtó. Úgy remélte, hogy ott találja meg a gazdit, ahol elvesztette. Az emberek vegyes érzésekkel nyugtázták a jelenlétét, de különösebben nem törődtek vele. Ő diszkréten, de tele reménnyel szimatolt meg mindenkit. A jármű közepe táján ült egy lány, aki kedvesen megsimogatta, majd megjegyezte: „szép és okos kutya, labrador keverék”. Ő ösztönösen megcsóválta a farkát és tovább keresett, sikertelenül. Szeretetre kiéhezve vissza tért vissza a leányhoz és az ölébe hajtotta a fejét. Kapott még egy simogatást, de már vége is lett az apró örömnek, mert a leány mellett a széken egy apró termetű japán pincsi morgott reá és mutatta apró fehér fogait. Elgondolkodtam: milyen jelzővel illethetném a hűtlen gazdit? Jutott eszembe több is, de úgy gondolom, elég ennyi is: „ember”. Csak így, kisbetűvel.

Pálcza János, Nagyvárad