Egy bolygó meglepő halála – és meddig él a Nap?

A NASA James Webb Űrteleszkópot, a valaha volt legjobb infravörös távcsövet használó csillagászok felfedezése fordulatot hoz az egyik kozmikus rejtély megfejtésében.

Egy körülbelül 12 000 fényévnyi távolságra lévő csillag hirtelen felvillanását eddig annak vörös óriássá alakulásával és egy közeli bolygó elnyelésével magyarázták, ami a jelenlegi ismeretek szerint tipikus történet számos csillagrendszerben.

De ezúttal nem így esett, az űrteleszkóp infravörös tekintete végül is mást talált. Nevezett csillag, a ZTF SLRN-2020 nem pöffeszkedett egyre hatalmasabbra – a távoli világot ezúttal lassú, orbitális halálspirál emésztette fel.

A The Astrophysical Journalban április 10-én közzétett új kutatás feltárta, hogy a nagyjából Jupiter méretű bolygó egyszerűen túl közel keringett a csillaga (napja) körül – még annál is közelebb, mint a Merkúr a mi Napunkhoz. Évmilliók során pályája addig zsugorodott, míg be nem lépett a csillag tüzes körébe.

Morgan MacLeod, az MIT asztrofizikusa, a tanulmány társszerzője szerint a bolygó anyaga – laikus egyszerűsítéssel fogalmazva – kezdett „kenődni a csillaghoz”, majd a részévé vált. Ryan Lau csillagász, a tanulmány vezető szerzője írja ugyanitt:

A bolygó „kenődött fel” a ZTF SLRN-2020-ra, és nem a csillag nyelte el.

A következő generációs teleszkópok, például a Chilében épülő Vera Rubin Obszervatórium és a Nancy Grace Roman űrteleszkóp elkészültével még sokkal többet fogunk megtudni a bolygók haláláról.

Meddig él a mi Napunk?

Ellentétben az óriáscsillagokkal, amelyek életciklusuk végén szupernóvákként robbannak, és fekete lyukakká omlanak össze, az olyan középméretű csillagok, mint a mi Napunk, kínosabb véget érnek, mert lassan halnak meg.

Csillagászok számításai szerint a Napnak még mintegy 5 milliárd éve van.

Nyilván lehetetlenség végignézni egyetlen csillag teljes életciklusát: ez évmilliárdokat venne igénybe – magyarázza Paul Sutter, a Stony Brook Egyetem professzora, a „Hogyan halj meg az űrben” című könyv szerzője. Szakértők azonban meg tudják jósolni egyes bolygók pusztulását annak alapján, hogy számos csillagot figyelnek és összevetik egyes korszakaikat.

„Olyan ez, mintha egyetlen pillanatban készítenénk pillanatfelvételt a Földön élőkről. Nem rögzíthetjük ugyan egyetlen ember életét, de láthatjuk a születéseket, az iskolásokat, a házasodókat. Majd, amint megbetegednek és meghalnak” – mondja Sutter. „Miként az ember életciklusát rekonstruálhatjuk a különálló darabokat összerakva, úgy lehet általános képünk arról, hogyan fejlődnek és élnek a csillagok.”