Vízilabdában egyre gyakoribbak az embereken végzett kísérletek

Férfivízilabda-válogatottunk vasárnap döntőt veszített, ráadásul, 15–9-re. A győztes spanyolok legjobbja, Alvaro Granados egymaga nyolc gólt lőtt, annyit, amennyit nemzeti csapatunk hálójába, tétmérkőzésen emberfia még soha.

A póló hungarikum, hagyományos sikerágazatunk, ezért az előbbiek évtizedeken át legalább közepes, de inkább annál is nagyobb hullámverést gerjesztettek volna. Most ellenben még csak nem is fodrozódik a víz – és ez érthető. 

Eleve érthetetlen, mi szükség kvalifikációs tornára olyan sportágban, ahol a teljes nemzetközi élmezőny kilenc együttest számlál: a mieink mellett a három délszláv (horvát, szerb, montenegrói), a három további mediterrán (olasz, spanyol, görög) és a két tengerentúli angolszász (amerikai, ausztrál) alakulat tartozik ide. A franciák talán még ide törekednek, de ezt éppen a múlt heti tornán cáfolták, látványosan.

A hajdani Világkupákat olyan helyszíneken rendezték, mint Long Beach, Malibu, Barcelona, Sydney, Athén, Belgrád, no meg természetesen Budapest, a Margitsziget. Nyári éjszakák, nyitott uszodák, csillagos égboltok, tömött lelátók. Ezekkel szemben elég élénk kontraszt a januári Bukarest. Igaz, ez az áprilisi, kotori végjáték előtt még a selejtező fázisa volt, de mint fentebb is utaltunk rá, így duplán érthetetlen az egész. Nem csoda, hogy a tervezett tizenkettes mezőnyt sem sikerült összetrombitálni. 

A grúzokat utólag berántották, de mást nem, így 12 helyett 11 csapat indult, három trió mellett a horvátok és a grúzok párban maradtak. Kérték őket, hogy vívjanak két mérkőzést, ám azt mondták, kösz, nem. Ennyi is pont elég volt. A közönségnek is. 

Válogatottunk georgiaiak elleni negyeddöntőjét 50, a görögök elleni elődöntőt 180 néző előtt játszotta, és előbbit 21–10-re, utóbbit 20–10-re nyerte. A sokadik szabályváltoztatási próbálkozásokat ezúttal hagyjuk is, pólóban egy ideje rendszeresek ezek az „emberkísérletek”. Amelyeket azért remélhetőleg mindenki túlél. Még a sportág is.