Nyolcvan éve gondolták azt Hitlerék, hogy térdre kényszerítik a briteket

A második világháborút 1939. szeptember 1-jén kirobbantó náci Harmadik Birodalom a háború első évében sikert sikerre halmozott.

1940 nyarára Európa szinte egész területe német uralom alatt állt vagy Hitler szövetségese volt, egyedül a szigetország Nagy-Britannia tartott ki.

A Führer beérte volna azzal, ha semlegesíteni tudja a briteket, amikor erőit a Szovjetunió ellen fordítja, de nyilvános beszédben elhangzott békeajánlatát az 1940 májusában nemzeti egységkormány élén hivatalba lépett brit miniszterelnök, Winston Churchill visszautasította. Hitler ezután parancsot adott a Nagy-Britannia megszállását célzó Oroszlánfóka (Seelöwe) hadművelet kidolgozására, amely első fázisában a német légi és haditengerészeti fölény megszerzését tűzte ki a La-Manche-csatorna s a brit légtér fölött, hogy a második fázisban végrehajthassák a partraszállást.

Hermann Göring, a Luftwaffe parancsnoka arról biztosította Hitlert, hogy egy hónapon belül megsemmisíti a brit légierőt.

Az 1940. július 10-én kezdődött angliai csata, a történelem első légi háborújának első szakaszában a létszámfölényben lévő német gépek annyi hajót süllyesztettek el, hogy az Admiralitás leállította a hajóforgalmat a csatornán. A brit légierő, a RAF defenzívába kényszerült, a németek nappal és éjszaka is bombázták a brit kikötőket, repülőtereket, parancsnoki állásokat, radarállomásokat, hadiipari üzemeket. Mire az angliai csata augusztus közepén elérte csúcspontját, a hősiesen küzdő RAF iszonyatos veszteségeket szenvedett, pilótáinak száma egyre fogyott, az újakat lóhalálában képezték ki, a megsemmisült gépek pótlása egyre nehezebbé vált, a gépek egy része már csak szükségrepülőtérről tudott felszállni.

A RAF az összeomlás szélén állt, amikor a németek váratlanul taktikát váltottak.

Augusztus 22-én ugyanis az egyik német gép – feltehetőleg tévedésből – katonai célpontja helyett London egyik külvárosi lakónegyede felett oldotta ki bombáit. Válaszul augusztus 25-én éjszaka egy brit kötelék Berlin egyik repülőterét bombázta. A támadás csekély károkat okozott, de annál nagyobb volt lélektani hatása: annyira felbőszítette a Luftwaffe eredménytelenségétől egyébként is frusztrált Hitlert, hogy elrendelte az angol nagyvárosok elleni légi támadásokat.

Hitler szeptember 6-án aláírt parancsával a brit morált akarta megtörni, de csak még nagyobb elszántságra és ellenállásra ösztönözte az angolokat,

a RAF pedig a célpontváltással levegőhöz jutott és kitartott.

Az angol sajtóban Blitz (villámlás) néven emlegetett bombázás-sorozat a szeptember 7-én London elleni támadással kezdődött. Aznap délután fél hatkor 617 vadászgép kíséretében 348 német bombázó jelent meg a brit főváros fölött, ezt két órával később egy második hullám követte, a ledobott 337 tonna robbanóanyag okozta tüzeket tíz kilométerről is látni lehetett.

A Luftwaffe 57 egymást követő éjjelen folytatta London bombázását,

a legnagyobb, nappali támadásra szeptember 15-én került sor.

Hitler várakozásaival szemben a Blitz csak egységbe kovácsolta a briteket. Londonban a bombázások nyomán megbénult a közlekedés, akadozott az ellátás, az emberek metróaluljárókban ettek-aludtak, de a romos épületek között úgy jártak dolgozni, mintha mi sem történt volna és szájról szájra szállt a mondás: „London mindent kibír”. A királyi pár a Buckingham palotában maradt, Churchill (aki utóbb bevallotta, hogy szíve mélyén kétségek gyötörték) rendszeresen megjelent a bombázások helyszínén, beszédeiben bátorságra, ellenállásra mozgósított. Hitlernek be kellett látnia, hogy a brit inváziót nem lehet végrehajtani,

az Oroszlánfóka-hadműveletet szeptember 17-én bizonytalan időre elhalasztották.

A bombázások azonban tovább folytatódtak, de egyre súlyosabb veszteségeik miatt a Luftwaffe gépei október 7-től már csak éjjel jelentek meg a brit városok fölött. Novembertől a célpontok főleg kikötők (Bristol, Cardiff, Portsmouth) és ipari központok (Birmingham, Manchester, Sheffield) lettek, a leghírhedtebb támadást a november 14-ről 15-re virradó éjszaka Coventry ellen intézték, amelyet híres katedrálisával együtt 500 német gép módszeresen változtatott egyetlen lángtengerré. (Az összeesküvés-elméletek szerint Churchill tudott a bombázás tervéről, de nem tett semmit, mert akkor kiderült volna, hogy a britek megfejtették a németek által használt Enigma-kódot.) Az utolsó nagyobb támadássorozat márciusban-áprilisban következett, a Blitz május 11-én ért véget.

A terrorbombázások során több mint 40 ezer brit polgári személy vesztette életét, csaknem felük londoni volt, legalább kétmillió ház dőlt romba, 60 százalékuk a fővárosban. A brit hadiipari termelés azonban nem bénult meg, mert a hiányos német hírszerzési adatok miatt az ipari létesítmények nem szenvedtek jóvátehetetlen károkat. A brit légierőt sem sikerült megsemmisíteni, miközben a Luftwaffe veszteségei (mintegy 3300 pilóta és 2200 repülőgép) komoly gondot jelentettek a német vezérkarnak, amely akkor már a Szovjetunió elleni hadjáratra készült.

Borítókép: A Heinkel He 111 német bombázó, a londoni bombázások legtöbbször használt német repülőgéptípusa volt